Sokan cenzúrát sejtettek a döntés mögött, hiszen egyrészt eddig nem volt kötelező a meghirdetett előadásoknak egy hónappal a bemutató előtt jó jegyeladást produkálniuk, másrészt Pécs városának jelentős múltja van a politikai okokból lemondott bemutatók tekintetében. (Emlékezzünk arra a kb. egy évvel ezelőtti incidensre, amikor a pécsi Kodály Központ lemondta az Igenis, miniszterelnök úr! című átriumos előadást, csak azért, mert a „politikai aktivista” Alföldi főszerepet játszik benne.) És nyilván az is közrejátszik, hogy az elmúlt években (és az idén is) igen sok botrányról lehetett beszélni a POSZT kapcsán.
Mindenesetre, amennyiben tényleg a cenzúra lépett működésbe, akkor az nagyfokú paranoiára vall (ami viszont sosem volt idegen az önkényuralmi rendszerektől), ugyanis a k2-s Benkó Bence és Fábián Péter által rendezett operett inkább egyfajta múzeumi tárgyként mutogatja az Állami Áruházat. Olyan, mint egy kirándulás a monumentális szocialista szobrokkal teletömött Memento Parkba. Van benne néhány kihagyhatatlan ki- és beszólogatós ziccer, de az alkotók mintha inkább ellenálltak volna az aktuálpolitikai párhuzamoknak, és a nézőre bízták, egymásra olvassa-e (és ha igen, hogyan) az előadás utalásrendszerében megjelenő különböző korszakokat.
Az egyik ilyen természetesen az ötvenes évek, a film keletkezésének korszaka. Az Állami Áruház az állami propaganda óriási erőbedobással készült filmje (illetve eredetileg az Operettszínházban bemutatott darab), amely az operett burzsoának gondolt műfaját volt hivatott átmenteni az új korszakba. A legkisebb, pár mondatos, sőt néma szerepeket is jól ismert színészek játszották, Alfonzónak is van benne két másodperce: egy csónakkal beborul a vízbe. A kecskemétiek előadása külső jegyeiben ehhez a korszakhoz kötődik: a háttérben különböző színekkel (de azért elsősorban vörössel) megvilágítható ötágú csillag, propagandaszöveg függ a színpad felett, a ruhák és a frizurák is korhűek. Közben feltartóztathatatlanul árad a giccs és a jókedv: az áruházi köpenyek rózsaszínűek, s a filmben eleve parodisztikus figurák itt szinte egyfolytában durrogtatják petárdáikat (főleg Szemenyei János, aki Latabár szerepét játssza).
Azonban a felfokozott, puncsminyonszerű hangulatot nem lehet folyamatosan fenntartani, és nemcsak azért, mert bele lehet fáradni, hanem azért is, mert ezt a formát nehéz alkalmazni az eggyel kevésbé limonádé momentumokra, például a fő szerelmi szálra. Az eredmény így néha egyszerűen unalmas. És mivel az operett műfaji kliséire is rájátszik az előadás a koreográfiával, sokszor tulajdonképpen nem is érződik valamihez képest hamisnak a happiness.
A másik réteg a hetvenes évek, amelynek kultúrája már reflektáltabb viszonyban volt a Rákosi-korszakkal. Az előadásban elhangzik néhány utalás a Tanú című filmre és Ascher Tamásra, aki 1976-ban megrendezte az Állami Áruházat. Az akkori, kaposvári előadás a két – egymáshoz közel eső – korszak közötti feszültségekre és az akkori politikai helyzetet is értelmező áthallásokra épített. A kecskeméti előadásban is vannak mozzanatok, amelyek a két korszakot értelmezik: a titkárnő, Gizike, alighanem jelentéseket gépel a színpadon zajló eseményekről. A próbababákkal való játék pedig – bár elég gazdaságosan, mondhatni, óvatosan van adagolva – finoman groteszk és félelmet keltő. A szereplők a sorkatonáknak tűnő próbababák arctalan tömegéből lépnek elő, s néhány pillanatig nem tudni, ki a mozgatott báb és ki az élő szereplő. Amikor pedig a kifosztott áruházba megérkezik a mindent megoldó szocializmus dicsőségét hirdető, felmentő árukészlet, a színészek még több próbababát cipelnek be, amelyek ezúttal a nézőtér szélén állnak sorfalat. Az aktuálpolitikai poénok, például a viktorozás (a hangosbemondót hívják Viktor bácsinak, ő irányítja az áruház életét) élét kissé elveszi, hogy Glauziusz bácsi emblematikussá vált dala alatt („Én mások előtt hajlongtam sokat”) a próbababákra vetítik a magyar miniszterelnökök képét Rákositól Orbánig. Ez a számomra megúszósnak tűnő, egyébként színházi előadásokban sokszor használt gesztus áttolja az értelmezést az ilyen-a-mindenkori-hatalom-és-politika kevésbé aláaknázott térfelére.
Mindent összevetve az Állami Áruház nem terheli túl a nézőt kritikus gondolkodással: marad a szórakoztatás jegyében, csak éppen egy kicsit pikánsabb ízeket kínál. Még úgy is, hogy a legvége utólag az egész előadást átértelmezi: a nézőtéren ülő cenzor felmegy a színpadra, és kijelenti: nem lehet déligyümölcsszínű zászlót használni a vörös helyett.
Lehet, hogy eddig sem a cenzúrázatlan változatot láttuk?
Városmajor Szabadtéri Színpad, június 18.
