- ts -

A bizalmatlanság egykorú alighanem az emberiséggel, de a pornóval és a horrorral egészen biztosan - hogy a 20. század végén felcseperedett kistestvérükről, a televíziós főzőcskeműsorokról már ne is beszéljünk. A művész pedig azért művész, hogy kételkedjen mindenben, kiváltképp az ember létalapjaiban, miszerint az ölelésben, ölésben és töltekezésben.

Ha a múltkor attól voltunk oda, hogy Nicolas Cage végre Goethe-adaptációval jelentkezik, nos, korán örültünk. Létezik sokkal tutibb móka is! Például,

Emlékeznek még a Nagy generációra? András Ferenc brutálisan ön- és halkan, de biztosan társadalomkritikus filmje 1985-ben készült, s arról szólt, hogy az épp véleményformáló erejét kóstolgató - magát életkori (és arra hivatkozván történelmi) adatokkal meghatározó - színtársulat távolról sem olyan nagy, mint amilyennek nevezni szereti magát. Ne szépítsük, inkább sorsüldözött törpék közlekedtek nagy átéléssel a vásznon - mintha ez a közlekedés, az egyik helyről a másikra esedékes "sietés" lenne a tuti siker titka. De hát lúzerek voltak mind. A leglúzerabb - gondolhatják - pedig az, aki Amerikából jött:

Nehéz a dél-franciaországi örmény maffiózók élete, hisz nem elég, hogy idáig kergette őket a török úgy 1915 táján, máig is kétkezi bűncselekményekből kénytelenek fenntartani tengerre néző patinás hajlékaikat, vagy mondjunk inkább kastélyt. Úgy is, mint trükkös gépkocsilopás, a szomszéd palotácskák komplett, faltól falig kipakolása - nagyjából ennyit látható a munka világából; keccsölnek, mint igavonó: kékgalléros társaság.

Emlékeznek még a maestro Cinema Paradiso című filmjére? Mondjuk én nem nagyon, legfeljebb annyira, hogy Philippe Noiret volt benne a nagyszívű öreg mozigépész, aki beengedi a nagy fekete szemével erősen néző kisfiút, felteszem Peppinót a szentélyébe, s a kölök bucira mozizza buráját, majd a végén visszatér mint filmrendező, mire nemcsak a helyi maffiózók, de a néző zsebében is kinyílik a rugós bicska. Alig kellett valamivel húsz éven túl várakoznunk, hogy az időközben Giuseppévé érő Tornatore mester nyakunkba zúdítsa egy összegző igényű vászonmunkán, hogy mi mindent is láthatott anno az a szurtos aprójószág. Mindent, minimum. Na jó, mindent, ami olasz és mindent, ami a kis Peppino születése után készült Viscontitól Pasoliniig, Fellinitől Scoláig, Rositól Olmiig, a Tavianiaktól a távirányítóig. És akkor a festői Szicília messzire szakadt díszpintyéről, Coppoláról még nem is beszéltünk.

Lehet valami munkaverseny Hollywoodban, feltehetően Gregory Peck közelgő századik és Audrey Hepburn közelgő nyolcvanhetedik születésnapja alkalmából (szinte egyszerre ünneplik, 2016-ban, egy hónap sincs köztük). Érjük el a százhetven százalékos termelékenységet Olaszország - utazási irodáknak különösen kedves - tájain játszódó szerelmes marhaságokból. A kitűzött versenyfelhívás teljesítése a hátralevő időszakban úgy évi két-három filmet igényel (s akkor lefedjük a csizmát a Dolomitoktól Calabriáig, de jut időnk még Szicíliára is). Idén különösen ígéretes a kitűzött terv teljesítése, alig egy-két hónapja volt szerencsénk a következő oldalon okkal dicsért Kristen Bell római megmozdulásait (társkeresési aranyoskodás zömmel) követni a plázák vásznán - nagy napjait éli a honi DVD-forgalmazásban is a művésznő, a Minden kút Rómába vezetnek is most van épp a premierje.

Aligha árulunk el különösebb újdonságot azzal, hogy Magyarországon - gyakorlatilag függetlenül az éppen aktuális társadalmi berendezkedéstől - bizonyos költségvetési határ felett kizárólag kurzusdarabok születtek. Így van ez ma is, s forradalmi változás nem látszik sem a közeli, sem a távoli jövőben. Ilyenformán az, hogy az 1968-as keltezésű Egri csillagok a bevégzettnek tekintett konszolidáció filmje, voltaképpen huszadrangú információ - kivált, ha egy DVD kikölcsönzése vagy megvásárlása a tét napjainkban. Mondjuk az sem csoda, hogy nem volt ez másként a film bemutatója idején sem: a közönség letojta, a kritikának eszébe sem jutott ilyesmit szóba hozni; más, bár kétségkívül rokon szempontok szerint szerette vagy nem szerette - egy kis utánaolvasást persze mindenképpen megér a fogadtatása.

A múlt hónapban Václav Klaus cseh államfő hat elítéltnek adott kegyelmet, a nyolcvanhét éves, gyakorlatilag mozgásképtelen aszszony, Ludmilla Brozová-Polednová nem volt közöttük - Klaus nem is először tagadta meg tőle a kegyelmet. Tudják önök, hogy kicsoda napjaink cseh börtöneinek legidősebb lakója? Egykori csehszlovák államügyész, aki 1950-ben közreműködött Milada Horáko-vá halálos ítéletének meghozatalában.

Erre vártam emberemlékezet óta. Ennél nincs tökéletesebb, talán csak az égő vonatból fejünkre eső kolerás tégla: Nicolas Cage Goethe-adaptációja a Disney stúdió kiszerelésében, teli magyar vonatkozásokkal - barátom, az élvezetek fennkölt csúcsa! És ahogy mondani szokták, nem is olyan tré, mint gondolnád. 1. Dehogynem. 2. Jó, majdnem annyira. Az úgy volt, hogy Merlin is magyar volt, na jó, nem teljesen, vagy semennyire, de akkor biztos, hogy mondjuk Dobogókőn űzte az ipart, a szívcsakra lábánál. És jött egy Horváth nevű csávó, oszt' azt egyből felvette tanítványának, még szép, mert a magyarok összetartanak.

Hát, azt nem tudhatjuk, hogy szó szerint vagy inkább a mennyiség tekintetében értette-e, aki kitalálta a kulturált italfogyasztást, de annyi szent, hogy ide száz százalékig stimmel. Kiülsz, és ez alkalommal a kultúrát fogyasztod.

Engedjenek már meg egy magánközleményt: pendelyes korom óta gerjedek az olyan alkalmakra, amikor sok jó ember és egyben - természetesen - nagy ember is, összejön valami náluknál is nagyobb, vagy éppen általuk tovább nemesedő ügyért, és előadja, mit is? Tudása legjavát, még szép - mi más is lenne méltó? Első - és egyből döntő - ilyen élményem a Hangverseny Bangladeshért című 1972-es dokumentumfilm. Volt abban egy jelenet, amikor Eric Clapton a gitárja nyakába tűzi az égő cigarettáját - kis hülyék a komcsi közepén, ez volt nekünk a világszabadság. Most is valami hasonlóról van szó, híres és nagy emberek jönnek sorra, mint az elhalt énekes - láthatóan jobbára szellemi - hagyatékának letéteményesei, és produkálják magukat a nevezett születésnapján, ami ráadásul a magyar kultúra napja is.

Mire gondoltál a gól előtti pillanatban? Az edzésen sokat gyakoroltuk a Dodi bácsival a korszerű támadójátékot, most is a Csöpi faképnél hagyta a védőjét, beívelte a labdát, láttam, hogy Vaskor aláfut, dulakodtam a védőkkel, aztán nem hibáztam. Köszönöm a beszélgetést - manapság a futballban sokkal több a pénz annál, hogy jó szándékú, ám köztudottan félhülye futballistákra bízzák az eredményeket. - ts -