- ts -

Sztavrogin, amikor elköszönt, külön fölhívta figyelmünket a rózsákra, hogy mielôtt elkövetnénk valamit, gondoljunk rájuk, különösen egyre. Charles Foster Kane, mielôtt nagy magányosan itt hagyta ezt az árnyékvilágot, csak annyit mondott: rózsabimbó.

Fassbinder 1973-as filmje nem fejtett ki, nem magyarázott meg semmit, csak mindenre rápakolt tíz szívlapáttal. Olyat mutatott, ami több a soknál.

Lenn járunk vidéken, s fehér szemetek barátságtalan karéjában múlatjuk az időt. Annyira vidéken, amennyire csak az amerikai filmekben lehetséges: Tennessee isten háta mögötti, rút szegletében, ahol sok a fakó sárga, és az időjárás sem kecsegtet semmi jóval.

A játékfilm - legegyszerűbb megközelítésben - képekben előadott közlemény, mely közlemény az esetek döntő többségében valami történet ostyájába van csomagolva. Van ennél szimplább eset is, amikor a történet maga a közlemény - nem afféle közbeiktatott vivőanyag, hanem a tuti lényeg, amit magánbeszélgetéseinkben úgy szokás útjára indítani, hogy "ilyet még nem hallottál".

Reményeink, miszerint nem kell majd itt Dan Brown nevét emlegetni, úgyszólván teljesen megalapozatlanok voltak, végül is valamiféle babonán, névmágián alapultak, hogy azért a Macbethet mégsem lehet csak úgy, következmények nélkül valakinek a szájára venni. Egyfelől: dehogynem.

Mick Hallerről nemhiába neveztek el utcát a Ferencvárosban: fiatal kora ellenére sikeres, hovatovább hírhedt ügyvéd (apja is az volt, lehet, hogy róla nevezték el az utcát), aki napjai nagy részét Lincolnja hátsó ülésén ücsörögve tölti (innen az eredeti cím, nem mintha a magyar változat ne lenne legalább ennyire beszédes). Mindeközben Earl, a színes bőrű sofőr furikázza őt állomásról állomásra.

Eljött a nagy pillanat, nota bene a honi DVD-forgalmazás jóvoltából, hogy egy mindmáig méltatlanul alulértékelt művet fölrakjunk a neki járó - legfelső - polcra, az aszúk közé. Nevezett műalkotás a maga idejében (1975-ös amerikai bemutatója után két esztendővel) megjárta a magyar mozikat is, igaz, akkor még Sherlock Holmes legkedvesebb bátyjának kalandja volt a címe.

Két brit sci-fi rajongó (író+illusztrátora) járja le az ufó-történelem állomásait Amerikában (51-es körzet, Roswell stb.). Az egyik fordulóban belebotlanak Paulba, az űrlénybe, aki 60 éve ragadt itt (lezuhant a gépe, és eltrafálta egy kislány Paul nevű kutyáját).

Szerintem elmúltak azok az idők, így utólag már azt is mondanám szívesen, noha nem lehet, hogy nem is voltak olyanok soha, amikor illett hasra esni egy-egy filmes idézet előtt. Ennek fényében tessék eldönteni, hogy Liam Neeson berlini antréja a leküzdhetetlen jólneveltségéről árulkodik vagy szimplán utánjátszó alkotói szándékokról.

Iljics Ramirez Sanchez, miszerint Carlos, vagyis a Sakál nem új vendég a filmvásznon: A Sakál árnyéka című (1997-es) amerikai verzió mellett számos műben szerepelt önmagában éppúgy, mint róla mintázott, de végül mégiscsak kitalált figuraként. Ezen művek promóciós anyagai közül egy sem mulasztja el a nagyérdemű tudtára adni, hogy az életfogytiglani büntetését töltő alany megtekintette a terméket, és áldását adta rá, vagy éppen nevetett rajta vagy csinált valami más emberit, ami a rácsokon kívül nem volt szokása.

Heti rendszerességgel jönnek a bankrablós filmek, így ha a szakágban tud valaki is bármi újat mondani, azt meg kell becsülni. E tényállapotban nyilván hosszan lengetjük a kalapunkat a mind ez idáig kevéssé ismert rendező, John Luessenhop filmje előtt, hisz' hősei úgy lépnek le a kirámolt pénzintézetből, mint a legnagyobbak: gyorsan és szellemesen.