Betetőző műalkotásról lévén szó, célszerűnek látszik a műtörténeti előzmények lajstromozásával kezdeni, úgyis kifelejtünk tutira ezt-azt. Az alapséma mindazonáltal örök: egymásra uszítani a filmes műfajokat. E nemes irály milliódolláros képviselőjéhez nemrég, a nyáron volt szerencsénk, különösebb hozzáadott érték nélkül (semmilyennel), ám az ötlet kétségkívül új volt: a Cowboyok és űrlények mérték össze az erejüket. Az ilyen összecsapásokat persze némileg beárnyékolja az a szomorú statisztikai adat, amely a marslakók lehetséges győzelmi esélyeit rögzíti valahol a zérushatáron. Ilyenformán rossz hírnek tűnhet, hogy a küzdő felek egyike most is földön kívüli származású, egy közelebbről meg nem nevezett szőrös és világító fogazatú csoport - már a kölcsönző felé baktatva orronthatjuk, hogy kapnak a pofájukra. Na de milyen áron? Rendszerint nagy nehézségek árán, ezúttal azonban egy kellemesen megcsavart fejlődési regény is kell hozzá: az ellenoldalon. Nem titkolhatjuk tovább, a rettenetes inváziós erők ezúttal Londonra, annak is méltán hírhedt bevándorlónegyedére, Brixtonra csapnak le, máig tisztázatlan okoktól vezérelve.
Brixtont, mint azt sokfelől tudjuk, serdületlen színes bőrűek hordái uralják, vagyis hát közülük a fokozottan veszélyes drogdíleri pálya nagy túlélői: hasonszőrű fiatal felnőttek - érthetően jóval kisebb létszámú - bandái.
Szóval kültelki vagánypalánták mentenék a bolygót, alkalmasint persze a bőrüket (az adekvát baseballütőkkel esnek a fegyvertelen, pusztán figyelemre méltó testtömegükkel és mondott fogazatukkal támadó Barbáknak). S ebbéli tevékenységük során - mit tesz a folyamatos üldöztetés - lesznek félelmetes utcai szarjankókból riadt tekintetű, lecsúszott zoknis kisfiúk. S mint ilyenek, a nézői szimpátia teljes jogú birtokosai. A gyerekekkel vissza is térhetünk eredeti célkitűzésünkhöz, a műtörténeti előzmények díszszemléjéhez, mely parádén nyilván a legérdektelenebb a mondott cowboyos műdarab. A végső hatás szempontjából a harcnál jóval fontosabbak ugyanis a gyerekek, hisz' ahol a moziban megjelenik a gyerek, ott mindjárt minden más lesz. Nem mondom, a magyar szinkron is rátesz egy közepes lapáttal, de a gyerekség összes lényege (van egy csomó) ilyen fonák romantikával ábrázolva eddig leginkább a South Parkban volt. Ez van, mocskos szájú, betojt kis rémek harcait követhetjük. S nem véletlen a többes szám, a kivételesen jól és elég szabadon is magyarított című Idegen arcok (Attack the Block) nemcsak avval tűnik ki a szövegkörnyezetéből, hogy itt a rosszak (kiskorú közterületi rohadékok) a jók, hanem hogy nem csupán egy ellenségük van! Nemcsak a megszállókkal kell megküzdeniük, de összes saját árnyékukkal is: önnön sötétségükkel, a rendőrökkel, s pláne felnőtt önmagukkal. Természetesen onnan kapnak segítséget, ahonnan nem várnánk (a nézők annál inkább), a társadalmilag valamicskével fölöttük állók köreiből, tehát azoktól, akiket mindennapi praxisuk során legjobban kínoznak. Az ő képviseletükben ráadásul az igéző Jodie Whittaker lép föl, akit a Cranford című kosztümös brit tévésorozatban ismerhettünk meg, holott a Marchlandsból kellett volna (az 1968-as szekvenciában adja a szendét, nézzék meg!) - mindegy, jövőre már vele lesznek tele a mozik. S a brit tévésorozatokat sem ok nélkül kevertük ide, hisz vita nélkül a műtörténeti előzményeket erősíti a harmadik évadát épp most (mérsékelt előjelekkel) kezdő - határainkon túl jó okkal hallatlanul népszerű - Misfits is. Abban közmunkára ítélt ifjú pronyók tesznek szert földöntúli képességekre - szintén csak ajánlani tudom.
S ennyi ajánlat után nem is lehet vitás, hogy az Idegen arcok is javallt dolgozat, ha semmi drámai újdonsággal, pontosabban újítással nem is szolgál, s a fordulatai sem keresik mindenáron az eredetiséget, de lendületesen és önfeledten vezeti elő az itt is felsoroltakat.
Forgalmazza az InterCom
