Kezdetben az ember harcos volt, aztán felfedezte Amerikát - ezt a szerfelett hosszúnak tűnő utat járja be szerfelett hosszúnak tűnő (pedig normál játékidejű) filmjében, gyakorlatilag szótlanul az egyéb dolgaiért (a nálunk Elátkozott városként ismert Pusher-trilógia) széles körben becsült Nicolas Winding Refn. Mintha a saját útját vitte volna vászonra, lévén e 2009-es dobására idén már a Drive - Gázt! című hollywoodi opus következett, aminek - tekintettel emlegetett érdemeire - mi is komoly figyelmet és terjedelmet szenteltünk (Üres tankkal, Magyar Narancs, 2011. szeptember 15.).
Nos, a Valhalla Rising egy szerencsétlen viking harcos módfelett látványos, véres és ködös útja a Szentföldnek hitt Új Világig, nagy büdös állóképekben, kényelmetlenül hosszú csendekben és a távolt fürkésző művészi tekintetekben elmuzsikálva: alighanem az alkotói szereptévesztés himnusza.
Csakhogy a történet mégis színigaz, hisz távolról sem Refn vagy éppenséggel mostani hőse, Mads Mikkelsen az első viking, aki eljutott Hollywoodba. A vikingeket az isten is (hogy melyik, azt is tárgyalja e mű) a filmvászonra teremtette. A kezdetben egymást és a csermelyléptű szabadidőt sportfogadással agyonütő népség éppen ezért hajóra száll, s rendszeresen lecsapolván a rossz vért, célra tart. Ködök, csend, halál, s nincs rosszabb a révbe érésnél, ám még itt, a film végén, a sírból is vissza lehetne hozni a diadalt: nem is kéne más hozzá, csak az egyik ködből befordulni egy színesre pingált McDonald's elé - a történelmi hűség és a néző kedvéért.
Forgalmazza a Budapest Film
