Az ősz aranya

Ne szépítsük, nem ősz ez már, tél, és különben szép ez magától is eléggé, kicsit túlságosan is. Öt (hiper)aktív sportolóról szól a történetünk, futnak, dobnak, odateszik magukat, cél csak egy lehet, a végső győzelem a közelgő világversenyen.

Lemosni Lahtiban a pályáról az ellenfeleket. Az öt sportoló közül a legfiatalabb is elmúlt nyolcvan, a legöregebbet, az osztrák fiút pedig a 100. születésnapján érjük tetten: száguld a cél felé. S amikor megpihen egy kicsit, megvallja, hogy egész életében a nők érdekelték, utánuk futott. Mielőtt ennyivel beérnénk, hogy ím, a zsebünkben van hát a hosszú élet titka, csak szaladni kell szoknyák után, álljunk meg egy pillanatra, s gondoljuk át, hogy a sport, mint már annyi esetben, e példa által is, mennyire túlmutat önmagán. Túlmutat akkor is, ha e film szereplői éppenséggel bele vannak zárva, s túlmutat akkor is, ha e film alkotói olyannyira nem akarnak kiszakadni belőle, hogy eszközeiket is hozzá igazítják. Mert meglehet, hogy a nyolcvan pluszosok a legtüzesebb szekerek, s ennek közléséhez olyan beállításokat használunk s olyan zenéket úsztatunk a képek alá, amivel mondjuk az első Rocky operált, amikor a hős fölrombolt a philadelphiai természettudományi múzeum lépcsőjén és a tetején az égnek lendítette a karját. Nos, mindez elég szép és szerfelett megható, de még csak a kezdet, Az ősz aranya ugyanis arról szól, hogyan csinálják az öregek. A bármit - ez az öt éppen a sportot. És attól szívbemarkoló az egész, hogy máshoz vagyunk szokva, konkrétan ahhoz, hogy az öregek nem csinálnak semmit. Mert nem hagyjuk nekik.