Már Agatha Christie vagy Conan Doyle is ezt csinálta. A bűnügyi irodalom öröklétének, illetve az illetékes szerzők legalább élethosszig tartó halhatatlanságának tuti záloga a visszatérő hős, pláne hősök, majdnem azt írtuk, a regényciklus – ez alól aztán senki nem tudja kivonni magát, szériaeffektus: vagy megszokod, vagy megszereted.
Mi is eléggé rajta vagyunk a szerző „Kenzie–Gennaro-sorozatán”, már az első kötetet (Egy pohárral a háború előtt) mint a társadalomábrázolás újkori remekét ünnepeltük – talán kicsit gyorsan is. Szerencsére a harmadik kötet (Megszentelt életek) tökéletesen nyilvánvalóvá tette Lehane, illetve egyes szám első személyben zúzó hőse, Patrick Kenzie elbeszélői gyengéit. Nos, a szimpatikusnak szánt magánnyomozó páros (Angie Gennaro a lány) negyedik fellépése Magyarországon kifejezetten hátrányosan startol, hisz a könyvből készült film – Ben Geza Affleck rendezése – már három éve megjárta a mozikat, s DVD-n is elérhető. Ugyanakkor az, hogy esetleg néhány olvasó tudja, ki a tettes, aligha ment fel az olcsó moralizálás bűne alól, s ez a könyv – egy szövevényes, vagy inkább szövődményes gyerekrablási eset körítéseként – mással sem szolgál. Míg menetelünk a megoldásig, megkapja a magáét mindenki, aki valaha is ferdén nézett egy gyerekre, vagy bármit is el akart neki adni – hogy mindebben a szerzőnek igaza van, az bizonyára nagy dolog, jobb helyeken a falvédőre is felírják. De mindez semmi, mert amikor a megoldás kirajzolódik, a hősök kerülnek szörnyű morális válságba és szembe egymással. Jaj, mi lesz velük a következő kötetben?
Lehane regénye úgy épül fel, hogy párbeszéd, párbeszéd, párbeszéd, Kenzie elmondja, hova mennek, kikkel találkoznak, mit csinálnak velük, s még benne van a bostoni kulőr lokál is: kötekedő bunkók, büdös kocsmák, ócska házak (minden kulőr lokál tök egyforma már hosszú ideje: unalmas). A Hideg nyomon kifejezetten gyenge krimi.
Fordította: Huszár András. Agave, 2011, 383 oldal, 2980 forint
