- ts -

A fantasy lenyomta Ivanhoe-t, semmi kétség: a globális felmelegedés végleg taccsra tette a jégmezők összes megmaradt lovagját. Mindez alkalmasint monetáris okokra vezethető vissza, középkori kalandfilmet forgatni majd' annyiba kerül, mint valami ködös marhaságot mindenféle cifra szerzetekről, hülye nevű, ecsetfülű, nyilazó hermafroditákról, kaporszakállú, csuhás falvédőfigurákig.

Ha a rendező nem keveri bele a történetébe Piroska és a farkas rémes dolgainak némelyikét, tisztább lenne a képlet: a rémes huszadik század rémes második felének szerencsétlen gyermekeiről hallanánk egy szép (rém)mesét. A gyerekek élete - az esetek döntő többségében, ugye - a szüleik magaviseletének viszonyában, velük kapcsolatban ölti egyetlen dimenzióját, a szülő maga a világmindenség, a közel és a távol. Hősünk, Terezka pláne így van vele, hisz' óvodás még. Nincs is oka panaszra, kellemes körülmények között él Prágában, kedves édesanyja operaénekes, alkalmasint hivatásos anya, a papa tán a repülőtér biztonsági főnöke. Csakhogy visszatér a messzi Japánból anyu régi partnere és szerelme, a jóképű gordonkás, s vele a jó hír: újra együtt koncertezhetnének a távoli Japánban... Terezka érzi, hogy nincs ez rendben így, pláne nem is lesz jó vége - jön a farkas és megesz mindenkit, aki számít; ennél nem talál jobb magyarázatot. De szerencsére itt van Simon, Terezka barátja az oviból, aki tudja, honnan fúj a szél, a földönkívüliek kavartak be, az a minimum, hogy kicserélték anyut egy E. T.-re.

Mit kapunk, ha a 2001-es Bridget Jones naplójának rendezője hét év kihagyás után belefog egy londoni illetőségű poszt-9/11-es (valójában poszt-7/7-es) dráma szerkesztésébe? Nos, szolidabb és kulisszahasogató szimbólumok hagymahéjaiba csomagolt halk panaszszót, finoman meghintve egy kis összeesküvés-elmélettel (a receptúra konstansával). Arról van ugyanis szó, hogy a mindennapi terrorveszéllyel a legalkalmatlanabb pillanatokban is szembenéző (titkos munkaalkoholistának tűnő) férj újbóli távollétét egy kétségbeesésből elkövetett félrelépéssel feldolgozni próbáló fiatal anyuka a heti futballmeccsen elveszít mindent, ami számít neki - nyilván afféle isteni büntetésként, fentebb leírt helytelen magaviseletéért. Valami ilyesmi történik Londonnal is Sharon Maguire víziója szerint; hibásan áll a kultúrák különbözőségéhez, meg úgy általában a világ szociális kérdéseihez, s megkapja a magáét (levegőbe röpül a lelátó, a halottak száma meghaladja az ezret) - ám egyikük sem ezt érdemelné.

Alig kell pár napot aludnunk, s a mozikba kerül egy cseh film, az lesz a címe, hogy Nem félünk a farkastól. Hogy miért épp ez, az még a jövő titka, hiszen a hírek szerint valamit a Piroska és a farkas meséje körül kapirgál. Ám akinek éppenséggel Martha és George tragédiája hiányzik, már most örülhet: Elisabeth Taylor nagy filmszerepében Paprika Steen látható (olykor, vissza-visszatérőn) a vásznon, illetve a színpadon, pontosabban: itt is, ott is - esetleg még énekelhetett vagy rajzolhatott is volna valami szépet, ám arról bűnös módon megfeledkeztek az alkotók.

Csak a hecc kedvéért tegyük fel, hogy a tárgyalt ügydarab egy az egyben, szőröstül-bőröstül tárja fel a tényvalót, s mutatja meg hátulról, amit rendszerint elölről adatik meg szemlélhetnünk: a Maunika-show-t vagy Józsibarát műsorát, Balázst vagy az anyám kínját. Minden stimmel, minden szó szentigaz, pontosabban, ha nem igaz, hajjak' meg. Akkor mi van? Nos, a legjobb esetben is téves címzés, lefelejtett irányítószám. Készült egy népszerű ismeretterjesztő film, infotainment, hah, dramatizált elemekkel, játékfilmes eszközökkel (2x hah). Egy tényfeltáró magyar mozi a magyar "kibeszélőshow-k" igazi arcáról. Jaj, és vajon ki a manót érdekel az?

És arra a képre ki emlékszik, amikor az alig élő, félig alvó Jane Fonda a hátán cipeli a teljesen alélt, de legjobb esetben is holtfáradt Michael Sarrazint, és úgy csinálnak, mintha éppen táncolnának? Nyugi, én sem.

"Wenn das Geld im Kasten klingt, die Seele in den Himmel springt" - mondotta Johann Tetzel dominikánus szerzetes, s könnyű elképzelni, milyen pofát vágott hozzá. Bár a kora kilencvenes évek New Yorkja sokban nem hasonlítható a kora tizennegyedik századi Anhalthoz vagy Brandenburghoz, ám attól még Abel Ferrara ugyanabban utazott, mint a jelzett középkori kópé. Máig leghíresebb munkája, a Mocskos zsaru (1992) aligha más, mint celluloidra írt búcsúcédula. Menetjegy a menynyekbe egy mozi áráért.

Pietro Germi pályája az olasz neorealizmussal indult - nem volt iskolateremtő, nem találta ki, nem forradalmasította, de ott volt mindig, ahol kellett, ott minden kilométerkőnél, és amikor eljött az ideje, cipelt egy nagy koszorút is a temetésére. A széles körű elismertséget az irály egyik emblematikussá emelkedő darabja, a Szicíliai vérbosszú (In nome della legge) hozta meg neki, 1949-ben.

Az a jó abban, hogy a filmművészet rajta tartja kezét a világ lüktető ütőerén, hogy mindig naprakész válaszokat kapunk a minket érő kihívásokra. Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én szeretem a kihívásokat.

Emlékeznek önök A kardforgató nő (Mekurano Oichi jigokuhada; 1969) vagy éppenséggel a Fogjátok el Oichit, élve vagy holtan! (Mekurano Oichi inochi moraimasu; 1970) című filmre? Mindegy, gondoltam, hogy nem. És ha megmondtam volna, hogy utóbbi az előbbi folytatása volt, és viharos gyorsasággal jutott el anno a honi forgalmazásba? Azt hiszem, akkor sem. Nyilván megvan az oka ennek (semmiképpen se magukban keressék).

Ismerik önök E. C.