- ts -

Volt annak valaha valami híre, hogy Shrek szamarának - feltehetően derekas szórakoztatási teljesítménye jutalmaként - kinéz valami spin-off. Nos, ha ez lett az (végtére van itt némi produceri szintű összeműködés), az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. Egyfelől: megúsztuk ennyivel. Másfelől megúszhattuk volna simán, e nélkül is. Hisz a műremek a szerencsétlen sorsú olasz és spanyol gyerekek 2007-es karácsonyfája alól vergődött - idestova két esztendő alatt - mihozzánkig. Tessék mondani, miért?

Firenzében járunk, valamikor a húszas évek második felében, egészen pontosan a Corno utcában - szerintem ne keressék a bédekkerekben, pedig milyen szép is lenne egy turistaúton belebotlani a fiatal Marcello Mastroianniba vagy a szépséges Antonella Lualdiba. Carlo Lizzani (nálunk mint a San Babila egy napja vagy Sötét Torino, de akár a Mussolini végnapjai rendezőjeként, esetleg a Németország nulla év vagy a Keserű rizs egyik szcenaristájaként ismert, híresen elkötelezett baloldali művész) Vasco Pratolini Magyarországon is szinte azonmód (1955-ben - a film '54-es, a regény '47-es) megjelent (és a világ számos, inkább rengeteg nyelvére lefordított) regényét vitte vászonra.

A menetrend pofonegyszerű, ha a kommandós nem lövi pofán a drogdílert huszonöt golyóval kilenc másodperc alatt, akkor a cucc mehet a Sundance-re. Vagy a "független filmek" bármelyik "seregszemléjére". Ha persze valaki díjat is akar, nem árt a hősnőnek s. k. eltemetni a nagymamát az esőben - s szerencsétlenkedését negyedórán keresztül álló kamerával, vágás nélkül mutatni. Nehéz meló ez, de hát nagy a verseny - a világ ugyan tele igényes filmfesztiválokkal, de a közszolgálati tévék bár kapnak fejpénzt a csütörtökön éjfél körül kezdődő "művészi értékeket hordozó" filmművekért, de a nézettségüket is mérik, amiért végül egyszer van csak a héten csütörtök. Ám hiába a milliónyi elföldelt nagyszülő, ha saját unokája nem a saját logikája szerint szórja reá a hantokat, be kell érnünk ennyivel.

Aki a Disney-stúdiók környékén Dickens "hagyományos értékeit" keresi, teljesen nem tévesztette el ugyan a házszámot, de jobban tette volna, ha a BBC-nél kopogtat. Ám a kázus brutális egyszerűsítése lenne, ha elintéznénk az egészet annyival, hogy tessék lelapátolni róla a cukrot, ott lesz az valahol alul. Új-Hollywood második generációjának tán legjobbika, Zemeckis ugyanis módfelett konzekvens munkát végzett. Hogy mindez inkább John Leech (az első kiadás illusztrátora) irányában látszik érvényesülni, mint Dickens felé, nyilvánvalóan az anyag (a film, pláne a rajzfilm) természetéből és a 3D adta lehetőségekből fakad - de szavamra, édes mindegy. Jelen esetben Leech=Dickens; mint ahogy szinte az összes korábbi moziverzió vagy egyéb illusztrációs törekvés is, legyen az akár a legigényesebb (mondjuk: Arthur Rackman), sem kiszakadni kívánt Leech világából, csak legfeljebb tágítani az univerzumot - gyönyörűzni rajta még egy kicsit. (Olyan az egész, mint Josef Lada és a Svejk, szétválaszthatatlan.)

Hogy ki is a mondott Schrevek? Kora egyik legnagyobb színésze, Rudolf Hrusínsky. Már öreg volt és beteg, amikor eljátszotta Kamondi Zoltán Halálutak és angyalok című (első nagyjáték)filmjének egyik főszerepét. Olyannak tűnt, mint aki azt sem tudja, hol van - csak épp át kell adnia a csomagot, s már megy is. Nem Prágába, valahova, egészen máshová - hacsak nem Olsanyba. Furcsa egy mozi volt, húsz év távolából azt is kimondhatjuk, Kamondi pályáján sem lett folytatása - egész eddig.

Erotikus nép módfelett a magyar, mely letagadhatatlan tény megörökítését Daniel Young filmrendező úgy látta legjobbnak, hogy egy magyar nótát adaptál filmvászonra, afféle négyszereplős kamaradrámának kiszerelvén. Egyet kell értsünk, mi sem tennénk mást, ha az önreflexivitás - moziban oly sűrűn sikeres - útjait akarnánk kitapogatni.

Talán pontosabbak lennénk a címben, ha az állatban élő gyerekre utalnánk, még pontosabbak, ha a gyermekre.

Íme, ismét sorozatos elkövetőt sodort elénk a könyvkiadói szeszély a Donald E. Westlake-nek születő, s e becses nevén inkább vidámabb könyveket - ugyancsak nagy számban - publikáló Stark bűnügyi elbeszéléseinek e két korai darabjával. A regénynek rövid, novellának hosszú írások a hatvanas évek elejéről valók, ehhez is mérhetők a tétek, egy harmincezer dolláros balhé szinte a hősök főművének számít (ám a folyam az egész írói pályán kitart, így a dolgok állása később nagyot fordulhat - Westlake tavaly szilveszterkor vagy idén újévkor lépett le a színről).

Jószerivel még meg sem melegedett a fogason Erlendur felügyelő (Vérvonal) télikabátja, ismét izlandi vendégeket köszönthetünk a kifutón. Nevezett rendőrnek hála legutóbb kiderítettük, hogy a távoli szigeten nemrégiben igazíthattak valamit az országimázson. Hátravonták a gejzíreket és az alkoholbetegeket, a reménytelen banki és egyéb természetű bűnözés pedig kiállt peckesen az első sorba. Vagy az analízisünk volt téves, vagy a túlsó oldalon megnyilatkozó híres vágó első önálló rendezése sikeredett veszekedetten old schoolra - úgy vélem, e fontos kérdésben például a Világbank simán nekünk adna igazat.

Ha azt mondjuk, hogy készült erre a filmre a lap, akkor még nagyon óvatosan fogalmazunk. Írtunk kritikát a film alapjául szolgáló regényről (2007. augusztus 2.), készítettünk interjút a szerzővel, Arnaldur Indridasonnal (2009. január 29.), és nem utolsósorban megvolt a filmrendező is (2009. március 26.) - csupa jó szó, csupa várakozásteli kérdés.

Az volt ám szép világ, amikor Miskolcon még a munkavédelmi filmek fesztiválját rendezték... Belegondolni is hátborzongató, mi lenne akkor, ha felújítanák ezt a szép régi hagyományt, hiszen napjaink munka világába kalauzoló mozgóképei immár két - homlokegyenest szemben álló - iskolába sorolhatók. Az első a hiányszakmák népszerűsítésére (és veszélyes voltának hű bemutatására) tesz folyvást kísérleteket, szebben fogalmazva a tűzoltók (rendőrök, biztonsági őrök stb.) minden vásznak és ekránok meghódítása után már a pornópiacra is betörtek (értelemszerűen egy kisbaltával).

Persze mindennek van határa, de a moziban legtöbbször az USA-nak és Mexikónak. Most is Tijuanában járunk, a B mozik hőseinek hazájában. Mondhatom, kellemes a társaság, a kábítószerkartell omnipotens, ám megviseltnek látszó főnöke (ah, a drogbáró) Andy Garcia, a ki mással, mint önnön démonaival hadakozó gringó bérgyilkos (ah 2.) Ray Liotta és a sunyi pap, Armand Assante. 'k és a túlzásba vitt fizikai erőszakra mindig könnyen kapható Danny Trejo osztja itt a lapokat. Közelebb gurítva a valósághoz a szót: teszik a dolgukat - járják elődeik kitaposott, jelzőtáblákkal precízen kitűzött útját. Korunk igényeihez, hovatovább sorskérdéseihez (sefteljünk-e arab terroristákkal?) igazított hangulatjelentést kapunk a környék (úgy játékfilmes, mint tv-híradós) húzóágazatából, a kábítószerpiacról - ugyancsak illedelmesen: idézetekkel finoman meghintve.