Született 1929 novemberében, egy orosz tank kásává lőtte a pesti utcán 1956 novemberében. Huszonhét éves volt, költő - lehetne akár egy Petőfi... Ki lenne alkalmasabb hős az ötvenedik évforduló kapcsán külön büdzséből finanszírozott megemlékező filmek egyikének? Bármelyikének.
Gérecz Attila tisztes családból származó, nagy jövőjű fiatalember, ígéretes polgári és sportkarrier várná. Öttusasampion, különösen lövészetben jeleskedik, válogatott kerettag már húszévesen, s alig több, mikor mindez egy szempillantás alatt semmivé lesz. Lefogják és egy mocskosul ismerős (vagy ismerősen mocskos) koncepciós perben 15 évre, míg társai többségét halálra. Miért? Teljességgel felesleges kérdés. Tán mert nyugati hadifogságból jött haza, tán mert hatodik kerületi társaival csavarogván valaki valami rosszat szólt. Valakinek nem tetszett valami. Börtönévei alatt költészetre adja a fejét. És alkalomadtán úgy megszökik, mint a sicc! Úgy, hogy az egy külön filmet érdemelne. Megúszik a váci fegyházból, a megáradt jeges Dunán. Aztán persze árulás jön és visszakerül (mint a sicc). S csak 56-ban szabadul, amikor a forradalom kinyitja a celláját. Akkor aztán hegyibe, a hazáért, a golyóig.
Gérecz Attila történetéből Pozsgai Zsolt (ismert színházi ember: színműíró, dramaturg, rendező) készített egész estés nagyjátékfilmet. Finoman szólva is a teljesség igényével. Alkotói szabadsága gondos őrizete mellett, szolidan ragaszkodva az életút tényeihez; nincs is miért számon kérni rajta az elvárható alázatot. Mindazonáltal a kész mű esetleges problémái a rendező választásából fakadnak, a módszerből s a célból. Pozsgai - hacsak nem, mert Gérecz költő volt - egy filmverssel lép elénk - vallott szándéka szerint. Pozsgai viszont nem költő, bár kétségkívül bátor. Végül is kellett egy irány, valahonnan nekimenni ennek a rettenetes anyagnak. Két tuti tévút kínálja itt magát, persze egymásból nyílnak. Gérecz lírája elérhető mindenki számára, tőlünk legyen elég annyi, hogy az élete inkább a rettenetes, az embert próbáló anyag. Továbbá biztos tudnának nekem érvényes filmverset mondani. Mindenesetre az olyan film, ami attól jó, hogy vers, bizonyíthatóan elég ritka madár, amiért is a filmet alapvetően hasznos a maga szuverenitásában kezelni. A mozgókép előbb legyen tehát film, aztán - esetleg - bármi. Vers.
Speciel nem a vers az egyetlen irodalmi valami, ami itt a vásznon feszít, noha lehetett volna éppenséggel akkor már egy elbeszélő költemény. Csakhogy az elbeszélést itt a korra (az egész komcsira) oly fene jellemző jegyzőkönyvi leirat viszi, mint afféle második réteg. Szóval feliratos. A (mocskosul) ismerős hatósági írógépek betűtípusa vágja képünkbe a tanúk, az ilyen-olyan kihallgatottak emlékezetének, vélt szándékaiknak lenyomatát. Gérecz Attila valamiképpen feltétlenül fiktív nyomát. Változékony erővel - s ez a műegészre meg a további részletekre is igaz. A Csendkút helyenként megkapó, ám tagadhatatlanul egyenetlen mozidarab. A legnagyobb hibája talán a feszültség teljes hiánya, s bizonyos kiszámíthatóság (árulási, szökési, hősi ügymeneteknek ez ritkán válik előnyére). Vers, nem vers, mindegy is: pasztell nagyon.
Forgalmazza a Hungarotop
