- ts -

Repülhet-e a TWA Európába? - szól az egyik perdöntő kérdés ebben a filmben. Körülbelül annyit takar, hogy az Egyesült Államok polgári légi közlekedésének piacán -a negyvenes években - a tengerentúli viszonylatok maradjanak-e monopóliumként a Pan American légitársaság és rókalelkű főnöke (Alec Baldwin) kezében, vagy jöhet a szabad verseny (úgy is, mint e szép nagy nemzet identitásának legfontosabb alkotóeleme).

Csupa illendõség vagyunk, hisz az elsõ hazai gõzvontatású vasút célállomására mentünk, oda, ahol a legtöbb az egy négyzetméterre jutó emléktábla a falon (általában 1846. július 15-ére emlékeznek).

Kösz, jól vagyunk, bár néha egy-egy megviseltebb idegzetû külsõ munkatárs, vendég elereszt valami megjegyzést, "Hol éltek ti?", "Hova kerültem, te jó isten!", de mi meg se halljuk. Redakciónk otthona, az egykori Finommechanikai Mûvek príma hely, afféle retropolisz, most utasítottunk vissza nyolc rózsadombi ajánlatot, fegyvergyár volt, az járja róla, a NATO aligha tudja, mirõl csúszott le.

A fény rendben, beállítva az expozíciós idõ, az objektív egy állványra helyezett burkolólapra, csempére szegezõdik, és katt, már kész is a fotó, nyilván valami selymes-színes brosúrába lesz. A majsztró kilép a gép mögül, s felrakja a következõ modellt. Egy tök ugyanakkora, tök ugyanolyan színû (a leghétköznapibb fehér) csempét. Ugyanaz a mûgond, ugyanaz a kimért tempó. Mahmut még megismétli néhányszor a minuciózus mûveletet, s mi már mindent tudunk, igaz, ekkor tán nem gyanakszunk rá. Persze, Michelangelo, széklábesztergálás közben - a belenyugváson túli meleg biztonságban...

Ha egy történelmi film pusztán némely nagy jelentőségű múltbeli esemény korhű megmutatására szorítkozik, a fene megette az egészet. Az ilyen filmek rendszerint tök üresek - a korhű kosztümben parádézó statisztahadseregeken meg történelmi hírességeken kívül alig emlékszünk belőlük másra. A bukás azonban, becsületére legyen mondva, gondol is valamit, meg mutat is. Azt gondolja, amit a főszereplő, Bruno Ganz mutat.

1964-ben járunk, a kalandfilm mûfaja fénykorát éli, Párizs utcáin fantasztikus, ma már elképzelhetetlen formai megoldásokkal tüntetõ Citro‘n DS-ek, Simcák, Renault 8-asok tülekednek, Jean Marais legszebb férfikorába lépett, a fantasztikus, ma már elképzelhetetlen formai sajátosságokkal tüntetõ Myléne Demongeot a legszebb nõ, ha akarom, megszületett a francia válasz a James Bondra (Dr. No - 1962).

Vasúton bejárni hazánk minden zegét-zugát, hát van ennél vonzóbb lehetõsége turistának? Komótosan elzötyögni innen oda, majd kis idõ múltával amoda. Leugrani a peronon, már a restiben felhajtani egy erõs feketét, aztán nekivágni mondjuk Cece bizonnyal kicsit poros utcáinak sietve, hogy az estivel húzhassunk Szekszárd felé. Mint a mesében...

Nagy Imre nevét az '56-os forradalom után harminc évig ki sem lehetett mondani. Nem szerepelt a nyilvánosságban. Száj elé tett mutatóujj követte a szót, ha róla beszéltek. Mégis tudta mindenki, hogy ki õ. Csak a testét sikerült elpusztítani, szellemén nem fogott semmi. Aztán a tiltás véget ért. A rendszerváltás óta - a naptár szerint - tizenöt év telt el, mondtak róla mindenfélét. Ám neve kapcsán máig is a várakozás ötlik fel elõször, annak a harminc esztendõnek a gonosz csendje.

Memoárt írni lehet, azért nehéz, mert az ember oly kevéssé ismeri önmagát, hogy az esetek többségében csak kalandjai öszszeseprésére telik, ám sokkal valószínûbb, hogy alkalmasint azért, mert visszaemlékezésekkel, ilyenformán nézõpontokkal már jócskán teli a sifonér. Szerencsétlen emlékezõnek tehát elsõül azzal kell számot vetnie, miként is tekintsen önmagára és övéire úgy, hogy életének hordalékából valami eredeti azért csak kerekedjék.

A hónap elején lett volna kilencvenéves, decemberben lesz huszonöt éve, hogy meghalt: mára legenda. Ha azt mondjuk, természetfilm, õsidõk óta az õ neve ugrik be elõször mindenkinek Magyarországon.

Négy év várakozás - jelöltség - után, vasárnap Los Angelesben végre New Jersey gengszterei is megkapták, ami jár nekik, a legjobb drámai sorozatot megillető tévés kitüntetést: az Emmy-díjat (amiből jutott pár mellékszereplőnek is). Mivel a Sopranók kalandjai pillanatnyilag futnak a tévében, és DVD-n is hozzáférhetők, ideje szólni róluk.

Jól nevelt dolog idõnként azt mondani, hogy a távol-keleti mozi mekkora nagy hatással volt a világ filmmûvészetére. Ennél is sikkesebb, ha az amerikai filmre gyakorolt hatásáról értekezünk, nem megfeledkezve a kölcsönösségrõl: hatás és ellenhatás, korbács és antikorbács, jin és jang. Így lehet ez, alighanem - minek belátásához csak a bolond szalad Ozuig, megállhatunk nyugodtan Tarantinónál, az nincs olyan messze.