A szerk.

Lapzártánk napján az Országgyűlés elfogadja a büdzsé sarokszámait, a hétvégén bejelentettek szerint az SZDSZ szavazataival biztosítja ehhez a megnyugtató többséget. Innen már nincs megállás, bár itt-ott még csiszolgatni fogják a cuccot, karácsonyra elfogadott költségvetése lesz az országnak.

A hétfőn elfogadott plafontörvény jó lesz valamire. Vagy nem lesz jó semmire. Fater, ne játszd el a kosztpénzt! Ne csapd a stokerájba édesanyánk borostyánkő nyakláncát, hogy a pénzzel nyomban a galoppra siess, hisz tikettjeid estére értéktelen papírfecnik lesznek csak, miket fáradtan sodor az őszi szél. Hármas befutóid még sose jöttek be, s nem fognak eztán sem. Ne tedd ezt, síró gyermekeid kérik tőled!

Amivel kezdünk, nem fikció, igaz történet, szereplői nem kitaláltak. Sőt, lapzártánk idején is a helyükön vannak: egy ország kormánya élén (Robert Fico), miniszterként e kormányban (Stefan Harabin), s e kormány egyik pártjának az élén (Vladimír Meciar). Nevezett igazságügyi miniszter ellen bizalmatlansági indítványt nyújtott be az ellenzék, mert egy telefonbeszélgetésből kiderült, hogy az albán drogmaffia egyik csúcsvezetőjével csókos. Az ellenzéki indítványt Daniel Lipsic, a Dzurinda-kormány igazságügyi minisztere terjesztette be, ami külön rosszuleshetett Harabinnak, s lévén szó a pártjához tartozó kormánytagról, Meciar pártelnöknek is.

November 29-re nagy tüntetést helyezett kilátásba a közszolgálati szféra szakszervezeteiből (újra) felállt Egységes Közszolgálati Szakszervezet. A Kossuth térre vonulnak a rendőrök, tűzoltók, pedagógusok és támogatóik, pestiek és vidékiek. Bérharc szólítja az utcára őket, tárgyalásaik a kormánnyal érdemben meg sem kezdődtek, nincs is miről, hiszen Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, illetve kormánya hivatalosan is közölte, nem lesz semmilyen béremelés és nem lesz 13. havi fizetés, legfeljebb a kis keresetű közszolgák esetleges kompenzióján lehet alkudozni. Õ 1 db Túró jellegű Rudit lát kivitelezhetőnek, minden év 13. hónapjában.

A dunaszerdahelyi rendőrattak úgy kellett a szlovák és magyar szélsőségeseknek, mint egy falat kenyér. A konfliktus akár tovább is terjedhet, kifelé és befelé. A róla formálódó "szlovák" és "magyar" történetek ("a magyar fasiszták el akarják venni országunkat, és a magyar kisebbség velük fúj egy követ", illetve "a fasiszta szlovák állam rendőrei ártatlan magyarokat vernek, csak mert azok kifejezésre juttatták nemzeti stb.") átjárják a szlovák és a magyar közvéleményt. Eljutnak a két ország távoli zugaiba is, és gennyesedni kezdenek, mint valami kivakart, sose gyógyuló seb. És terjedhet a konfliktus felfelé, a politika és a hatalom világába is.

A hétvégén Nagycsécsen Molotov-koktélt hajítottak és lövéseket adtak le éjszaka két házra a cigánytelepen. Két ember meghalt. Többet nem tudunk.

Magyarország idestova negyven éve ugyanazt az ostoba, kisstílű és veszélyes játékot űzi, csak az utóbbi hat-hét évben még bele is húzott. A pénzénél többet óhajt elkölteni, ezért hitelt vesz fel, s rögvest elveri. Eme jó murira vezetőink szeretett népüket is megtanították, és már a lakosság is szeret fűnek-fának tartozni (más kérdés, hogy az is menten elbokázza-e). Majd amikor az államot és polgárait a víz felett tartók elkezdenek aggódni, ezért ránk pirítanak, majd fenyegetnek, és végül zsarolni méltóztatnak bennünket, akkor egy kicsit összekapjuk magunkat. De a veszély elmúltával újult erővel költjük a másét, egyszer élünk!

A szombati nemzeti csúcsot műfaji szempontból leginkább a Cristoph Willibald Ritter von Gluck-féle operareform előtti színpadi műként célszerű értelmezni. A szereplők az opera seria szabályai szerint kiálltak a nagyközönség elé, és eldalolták áriájukat. Számot adtak érzéseikről, gondolataikról, anélkül, hogy a többi szereplővel közvetlen dramaturgiai interakcióba léptek volna.

Tudjuk árnyaltabban is magyarázni, amint az rövidesen, pár oldallal beljebb ki is fog derülni, de a lényeg az, hogy elfogyott a pénz. Sokáig volt, relatíve sok is volt, de most nincs. El lett költve előre, akkor, amikor még meg sem volt keresve, ami még hagyján lenne; de több lett belőle elköltve, mint amennyit egyáltalán meg lehet keresni.

Bár nem keltett akkora föltűnést, mint az európai parlamenti választás kampányában tett híres 70-30-as kijelentése (ti. a két nagy párt ilyen arányban osztozkodik a sztrádaépítésekből visszacsurgatott forintszázmilliókon), de Dávid Ibolya megint beletrombitált a nullás lisztbe. Az MDF elnök asszonya viszonylag könnyen dekódolható kifejezést ("pénzügyi oligarcha") használva közleményben vádolta Csányi Sándor OTP-elnök-vezérigazgatót a párt ellehetetlenítésével. A Tisztelet Társasága ugyanis a múlt héten fölmondta az MDF-fel kötött megállapodást, és visszahívta országgyűlési frakciójából a képviselőjét (a nyilatkozat sugalmazásában Csányi nyomására).

Hogy is mondjuk ezt úgy, hogy ne sértsük meg sem drága olvasóink kifinomult jó ízlését, sem pedig Heinczinger István személyiségi jogait? Tán az lesz a legjobb, hogy: "Anyádat, ha meg nem sértelek!"

Oroszok állhatnak a megfigyelési ügy mögött; a valódi célpont talán Csányi Sándor volt, a regionális nagybanki címre törő OTP első embere, akinek részesedése van a Molban is, és a Mol megszerzéséért az oroszok (is) lemennének hídba. Orbán Viktor mesélte mindezt a Fidesz-frakció előtt. Az orosz gazdasági nyomulás biztos igaz, ámde a konkrét megfigyelési ügyben semmi nem utalt erre, arról nem is beszélve, hogy az előkerült hangfelvételen Csányi mintha nem a gyanútlan célszemélyt alakítaná. A pártelnöki megnyilatkozás célja kettős: egyrészt irányt szabni az ún. értelmezési és tematizációs versenynek, amely a Fidesz és az MSZP-kormány között zajlik, másrészt, ha már ily remek alkalom kínálkozott rá, erősíteni azt a közhitet, hogy Magyarország a Nyugat utolsó védőbástyája, az Antemurale Christianitatis.