Lapzártánk napján az Országgyűlés elfogadja a büdzsé sarokszámait, a hétvégén bejelentettek szerint az SZDSZ szavazataival biztosítja ehhez a megnyugtató többséget. Innen már nincs megállás, bár itt-ott még csiszolgatni fogják a cuccot, karácsonyra elfogadott költségvetése lesz az országnak.
Hogy ez a költségvetés jó-e, rossz-e, korrekt-e, vagy ravaszkodás van mögötte, megmondani nem áll módunkban. Nb. senkinek nem áll. Ízlelgethetjük, hogy tényleg egy százalék lesz a gazdaság csökkenése, vagy több, vagy kevesebb - de nincs élő ember, aki erről megbízhatóan tudna nyilatkozni, mert senkinek gőze sincs, hogy a gazdasági világválság mikor és mitől fog elmúlni, vagy hogy elmúlik-e egyáltalán, és ha nem múlik el, csak csöndesen rotyogni fog-e, vagy nagy, látványos, megrendítő csapások is jönnek még. Reális-e a 2,8 százalékos hiánycél, a 4 százalékosra tervezett infláció? Lesz-e még nagyobb szívás? Nem tudjuk, mert nem tudjuk, hogy mi figyel a dzsungelben. "Tigris, tigris, éjszakánk / Erdejében sárga láng / Mely örök kéz szabta rád / Rettentő szimmetriád?" - ahogy azt a költő oly ihletetten megfogalmazta (Szabó Lőrinc fordításában).
Ennyit a kulcsszámokról. Ezenkívül még van az, hogy a nyugdíjasoknak a 80 000 forinton fölüli 13. havit sose fogják odaadni; a közalkalmazottaknak a 13. havi illetményüket meg talán, egyszer, valamikor. Ez (meg a kamatemelés) segített abban, hogy a) ne dőljön be a forint b) és vele a magyar gazdaság és c) megkapjuk a készenléti 25-öt és d) emiatt ne dőljön be a forint. Ezért más költségvetést elfogadni aligha állt volna módjában bármilyen kormánytöbbségnek. Az adótörvények lényegében változatlanok maradtak.
Ennyit a szakmaiságról (és az adóreformról).
A költségvetés politikai következményei ebből a konstellációból fakadnak. Bizonyossá vált, hogy nem lesz előrehozott választás Magyarországon, és ebből több dolog következik. A Fidesz vezetője hónapokon át látványosan, sok ember előtt hitegette híveit avval, hogy lehet, hogy lesznek (és kell, hogy legyenek), amit ő eközben vagy elhitt, vagy nem: de a választói egy része bizonyára komolyan vette Orbán akaratoskodását, és ők most szomorúak, és egy kicsit becsapva érzik magukat. Akárhogy is, ez pofára esés - mindegy, majd megmagyarázzák valahogy, idejük lett rá.
A liberálisokat viszont a válság kifejezetten kirántotta öngödrükből. Az, amit most mondanak, hogy tudniillik a költségvetés nem jó, de muszáj megszavazniuk, mert az ország érdeke stb., hónapok óta az első érthető, sőt igaz mondat általános irányukból. A második ilyen meg az, hogy azért szavazzák meg a költségvetést, mert a szocpárt belement a plafontörvénybe és a szigorú hiánycélba (ha már ezt szabták feltételnek hozzá). Ily módon a liberálisoknak nem kell választ adniuk arra sem, hogy mi az istenre volt jó kijönniük a koalícióból, ha most megszavazták a költségvetést, és hogy megszavazták volna-e, ha nincs a válság. (Ráadásul még csak nem is ők "mentették meg" Gyurcsányt: úgy legyen lottóötösünk, hogy a költségvetés nélkülük is átment volna.)
Hevenyészett felsorolásunkban a kormányfőhöz, illetve az MSZP-hez értünk. A lendületes tevés-vevés, a "stabilizáció" érdekében kifejtett áldozatos munka látványa - s ennek a két hónapnak mintegy a beteljesülése lesz (az IMF-hitel mellett) az elfogadott költségvetés - bizonyára használ a kormánypárt és a kormányfő pillanatnyi megítélésének. De ettől a költségvetés még tré marad, amennyiben a fent soroltakon kívül érdemi változást nem rögzít az állam gazdálkodásában: csak mindenre kevesebb jut. Hogyan is rögzítene persze, ha alig is változott valami, amit rögzíthetne. Márpedig ha a régi rossz rendszerbe töltünk pénzt (csak kevesebbet), akkor a stabilizálódás is csak ideiglenes lesz, és előbb-utóbb megint a nyakunkba ömlik, amit magunk alá csináltunk. Ezt a vak is látja.
És nemcsak látja, mondja is: az érvelés eme pontján rendesen az szokott következni, hogy a felszólaló (valamely "közgazdász", az üzleti élet egy jeles képviselője, jó svádájú pénzügyi tanácsadó, elemző cég elemzője - mindenesetre a "gazdasági racionalitás" semleges mezét magára öltő illető) bizonyos "strukturális reformokat" kezd el követelni és számon kérni; érthetően a kormányon. És valóban, a feladatokat sorolhatnánk, a nyugdíj- és az önkormányzati rendszer átalakításától a közoktatás és az egészségügy reformján át az állami feladatok revízióján keresztül a pártfinanszírozásig. Itt is milliárdokat lehetne megtakarítani (hasznosabban elkölteni), meg ott is. Ezen állítások jó része színigaz (egy másik részük a beszélő közvetlen gazdasági érdekeinek vagy ideológiai preferenciáinak lenyomata). E reformok egy része kész (egyenesen törvényjavaslat van róla); egy másik részük hamar kész lehetne.
De ezt az országot, sajnos vagy hála istennek, nem az "objektív gazdasági ésszerűség" nevében fellépő "szakemberek" irányítják, hanem választott politikusai. Akik választóik preferenciáinak foglyai; és persze egymáséi is. Az elmúlt két évben annak voltunk szomorú szemlélői, hogy még a legderekabb ötletek, koncepciók is hogyan buknak el: hol az ellenérdekelt társadalmi csoportok ellenállása, hol az MSZP-frakció gyávasága, hol Orbán Viktor politikája, hol a kormány tehetetlensége miatt.
Felokosíthat-e a válság ennyi embert egyszerre?
A kormánynak még van másfél éve, és ez nem sok idő. De megbocsáthatatlan mulasztás lenne, ha neki sem futna - még ha utoljára is.
