A dunaszerdahelyi rendőrattak úgy kellett a szlovák és magyar szélsőségeseknek, mint egy falat kenyér. A konfliktus akár tovább is terjedhet, kifelé és befelé. A róla formálódó "szlovák" és "magyar" történetek ("a magyar fasiszták el akarják venni országunkat, és a magyar kisebbség velük fúj egy követ", illetve "a fasiszta szlovák állam rendőrei ártatlan magyarokat vernek, csak mert azok kifejezésre juttatták nemzeti stb.") átjárják a szlovák és a magyar közvéleményt. Eljutnak a két ország távoli zugaiba is, és gennyesedni kezdenek, mint valami kivakart, sose gyógyuló seb. És terjedhet a konfliktus felfelé, a politika és a hatalom világába is.
Ilyen helyzetekben két normális ország felelős kormánya (kormányfője, külügyminisztere stb.) kiáll a két ország nyilvánossága elé, együtt, és mindegyik elmondja a magáét. Az egyik azt, hogy minden eszközzel elejét veszi annak, hogy ilyen rendőri fellépés még egyszer megtörténjen; az indokolatlan hatósági brutalitásért felelősöket felelősségre vonja; és odafigyel arra is, hogy a felkavarodó indulatok ne forduljanak a szlovákiai magyar kisebbség ellen. A másik meg azt mondja, hogy minden eszközzel - a jog és a nyilvánosság erejével - fel fog lépni a szlovák diplomáciai képviseletet, zászlót és a magyarországi szlovák közösséget ért támadások ellen. Együtt érez a szlovák diplomatákkal, és Magyarország azon polgáraival, akiket identitásuk miatt fenyegettek meg ismeretlen, gyáva tettesek. A dunaszerdahelyi kirándulást pedig annak minősíti, ami volt - jól kitervelt provokációnak. A két államférfi beszámol továbbá arról is, hogy a "sajátjai" által elkövetett jogellenes, vagy nem jogellenes, csak undorító cselekmények jobban fájnak neki, mint a "másik" fél által elkövetett jogellenes, illetve undorító cselekmények. Hisz jó hazafiak mind a ketten, és bántja őket, hogy ilyesmi a hazájukban megtörténhet.
A közös fellépés megnyugtatja a magyarországi szlovák és a szlovákiai magyar kisebbséget, és a két ország többi lakóját is, akiknek semmi bajuk nincs egymással, szeretnek egymás országába ellátogatni, hogy ott dolgozzanak, vásároljanak, leittasodjanak, síbalesetet szenvedjenek stb. A közös nyilatkozat megkíméli a két ország vezetőit attól is, hogy a másik félnek tulajdonítható mulasztásokkal, netán görbe cselekedetekkel kelljen foglalkozniuk (vádlón). Sőt. Lehetővé teszi azt is, hogy a két kormány összehangolja erőfeszítéseit a hasonló esetek megelőzésében - például a rendőri munka területén.
E nyilatkozatot a két ország vezetőinek együtt és egyszerre kell tenniük. Miután zárt ajtók mögött részletesen megállapodtak róla - erre van a diplomácia. Ha ugyanis erre nem teremtenek lehetőséget maguknak, az egyik fél aligha fogja a "sajátjait" vétkesnek kikiáltani, mert nem lehet biztos abban, hogy a másik fél nem akarja-e majd az ő "beismerő vallomását" a saját előnyére fordítani. És vice versa. Ha nincs kölcsönös bizalom, ezt még akkor sem tenné meg egyik fél sem, ha a lelke mélyén tudná, az "övéi" sem különbek a "másiknál", hisz így a hazafiatlanság vádját húzná magára, és az ellen nagyon nehéz védekezni.
A közös fellépés sikerének további feltétele, hogy a felek ne is keressék azt, hogy ki kezdte, vagy hogy ki a felelősebb a konfliktusért. Jó lett volna, ha a magyarországi "drukkerek" oda se mennek? Ha náci beütésű pankzenekarok nem óhajtanak szlovákiai magyar településeken koncertet tartani? Hát persze. És jó lett volna, ha a rendőrök nem kezdik ütni-verni a közönséget, nem szorítják őket a stadion kerítéséhez - úgy, hogy azok erre okot (valamilyen jogellenes cselekedettel) a mai tudásunk szerint nem szolgáltattak? Jó lett volna-e, ha a szlovák rendőrök agyműködését nem bénítja meg az indulat? Ha nem reagálnak a provokációra? Hát persze - ezen kár is vitatkozni. És nem is kéne. Az ilyen viták ugyanis hajlamosak rögtön elfajulni. Arra meg mi szükség?
És persze van a közös fellépésnek még egy alapfeltétele. Ha az egyik vagy a másik félnek, vagy a legrosszabb esetben mindkettőnek az a burkolt célja, hogy a nacionalista gyűlölet felszításával őrizze vagy szerezze meg polgárai támogatását, akkor nem lesz az egészből semmi.
A helyzetet bonyolítja, hogy míg Magyarországon a szélsőségesek a kormánytól függetlenül, sőt annak ellenében űzik játékaikat, addig Szlovákiában egy fasiszta párt a kormánykoalíció része; a verekedő rendőrök pedig az állam alkalmazottai. A szlovák félre tehát komolyabb feladat hárulna, ha a fentiek szerinti közös fellépést tervezne, mint a magyarra. Egyik kormány sem szívesen kúrogatja a saját rendőrségét; és ha Robert Fico most épp a "magyarok" védelmében tenné ezt, nyilván megorrolna rá Ján Slota; aki nélkül Ficónak nincs parlamenti többsége. Az sem könnyíti a pozsonyi kormány helyzetét, hogy a huligánturizmust betiltani nem lehet - ezt, meg ennek összes ocsmány kísérőjelenségét a szlovák (és/vagy a magyar) kormány hatóságilag, jogszerű eszközökkel megakadályozni nem tudja.
De Robert Fico nem Ján Slota - például pártja, a SMER képes együttműködni az egyébként ellenzéki magyar politikai képviselettel. Talán csak az kell, hogy ezt ő is az eddiginél jobban átérezze. Reménykedjünk, hogy most érkezett el a legjobb pillanat.
