Ez mindennek a teteje

Publicisztika

A hétfőn elfogadott plafontörvény jó lesz valamire. Vagy nem lesz jó semmire. Fater, ne játszd el a kosztpénzt! Ne csapd a stokerájba édesanyánk borostyánkő nyakláncát, hogy a pénzzel nyomban a galoppra siess, hisz tikettjeid estére értéktelen papírfecnik lesznek csak, miket fáradtan sodor az őszi szél. Hármas befutóid még sose jöttek be, s nem fognak eztán sem. Ne tedd ezt, síró gyermekeid kérik tőled!

A hétfőn elfogadott plafontörvény jó lesz valamire. Vagy nem lesz jó semmire.

Fater, ne játszd el a kosztpénzt! Ne csapd a stokerájba édesanyánk borostyánkő nyakláncát, hogy a pénzzel nyomban a galoppra siess, hisz tikettjeid estére értéktelen papírfecnik lesznek csak, miket fáradtan sodor az őszi szél. Hármas befutóid még sose jöttek be, s nem fognak eztán sem. Ne tedd ezt, síró gyermekeid kérik tőled!

Elkockázza-e a szenvedélybeteg édesapa akkor is a kosztpénzt, ha egy komor családi ebéd alkalmával ünnepélyesen papírt ír alá, hogy nem fogja soha többé? Csak még egyszer bocsássanak meg neki?

Vagy igen, vagy nem.

A takarékos állami gazdálkodásról szóló törvény a költségvetési kiadásokat a következő három évre a GDP-növekedéshez köti. Ám semmilyen közjogi következménnyel nem sújtja a mindenkori kormányt, ha az túllépi ezt a - közepesen bonyolult matematikával - megállapított kiadási küszöböt. Nem mondja ki azt, hogy a kormány ekkor lemond, vagy az államfő új választást ír ki. A törvény nem szabja meg azt sem, hogy a költségvetés kiadásait mire kell fordítani. Bár a központi újraelosztás mértékének korlátozását szükségesnek nyilvánítja, az állami feladatrendszert nem gondolja újra. Felőle elkölthetjük a pénzt ugyanarra, mint eddig: csak kevesebbet.

És ez így helyes. Mégiscsak parlamentáris demokrácia volnánk, amelyben a kormányt négy évre választják, és ez alatt többé-kevésbé azt csinálja kormányzás címén, amit jónak lát; ha elveri a pénzt, elveri. Ha a nép hülye kormányt választ újra vagy meg négy év után, magára vessen, előbb-utóbb szívni fog. Legközelebb jobban meggondolja. Ha a plafontörvény konkrét politikai hatalmat keletkeztetne, olyat, amelyik költségvetést írhat az országnak, elfogadhatatlan mértékben sérülne a kormány, illetve a parlament szuverenitása.

Ettől tehát a törvény még fölösleges is lehetne. Nincsenek mögé pakolva valódi szankciók, ráadásul a plafon betartását figyelő testület, a költségvetési tanács három tagját a parlament egyszerű többséggel választja meg, ha a kormány úgy érzi, útban van neki a három bölcs, nem választja meg őket. (Láttunk már ombudsman-, legfőbb ügyész-, főbírójelölteket hosszú, ősz szakállal várakozni a kettes villamos megállójában.) A köztársasági elnök, az Állami Számvevőszék és a Nemzeti Bank jelöli őket, de a munkaadójuk pont az, akiket ellenőrizniük kell. Sokat nem tehetnek: a szájukat jártathatják. Ha év közben úgy számolják, hogy a költségvetés el fog szállni, akkor először sírva könyörögnek a kormánynak, hogy ezt hagyja abba, majd felszólítják, készítsen pótköltségvetést. A kormány vagy így tesz, vagy nem - és sz'asz.

Mégis, hiba lenne legyinteni a törvényre és a tanácsra. A túlköltekező kormány ronda látvány, még ha egy darabig tetszhet is a nagyközönségnek. A tanács feladata az, hogy erre figyelmeztessen. Szavára nem csak a választók hallgatnak majd, de a hitelminősítő intézetek is. Esetleg vitatkozni fog vele a kormány ("hazudsz, nem is költöttem annyit", "jó, többet költöttem, de muszáj volt: vastüdőt vettem egy tucatot, és kisdedóvót építettem, és árvaházat kivert házi kedvenceknek - szívtelen dögök, erre sajnálnátok a pénzt?"), és ebből is okulhat a köz. Újabb kapu nyílik a nyilvánosság előtt, hogy az ország életét érintő legfontosabb dolgokról beszéljünk. A törvény értelmesen rendelkezik arról is, hogy mi legyen azzal a pénzzel, ami netán megmarad.

Mire lesz mindez elég? Közvetlen politikai haszna jól látszik: a liberálisok ötletét a kormánypárt nemhogy megszerette, de még a szerzőségen is összeveszne - a jövő évi költségvetés elfogadása aligha lesz ezek után kérdés. Nyugtalanító viszont, hogy a két ellenzéki párt - mondvacsinált okkal - nem szavazta meg a törvényt, amelyet, feles lévén, kormányra kerülésekor szempillantás alatt vonhat vissza. (A törvény 2011-ig határozza meg a kiadási főösszeget, vagyis az új kormányt még kötné ez a béklyó.) Amiből megint csak az jön: ha a parlamenti pártok felelősen akarnak gazdálkodni, azt külön törvény és tanács nélkül is megtehetik. Ha nem akarnak, akkor nincs az a törvény és az a tanács, ami megakadályozhatná őket.

Azt legfeljebb a választók belátása teheti meg - és ebben segítheti a törvény: őket. Ehhez kívánunk neki sok sikert.

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.