Ez mindennek a teteje

Publicisztika

A hétfőn elfogadott plafontörvény jó lesz valamire. Vagy nem lesz jó semmire. Fater, ne játszd el a kosztpénzt! Ne csapd a stokerájba édesanyánk borostyánkő nyakláncát, hogy a pénzzel nyomban a galoppra siess, hisz tikettjeid estére értéktelen papírfecnik lesznek csak, miket fáradtan sodor az őszi szél. Hármas befutóid még sose jöttek be, s nem fognak eztán sem. Ne tedd ezt, síró gyermekeid kérik tőled!

A hétfőn elfogadott plafontörvény jó lesz valamire. Vagy nem lesz jó semmire.

Fater, ne játszd el a kosztpénzt! Ne csapd a stokerájba édesanyánk borostyánkő nyakláncát, hogy a pénzzel nyomban a galoppra siess, hisz tikettjeid estére értéktelen papírfecnik lesznek csak, miket fáradtan sodor az őszi szél. Hármas befutóid még sose jöttek be, s nem fognak eztán sem. Ne tedd ezt, síró gyermekeid kérik tőled!

Elkockázza-e a szenvedélybeteg édesapa akkor is a kosztpénzt, ha egy komor családi ebéd alkalmával ünnepélyesen papírt ír alá, hogy nem fogja soha többé? Csak még egyszer bocsássanak meg neki?

Vagy igen, vagy nem.

A takarékos állami gazdálkodásról szóló törvény a költségvetési kiadásokat a következő három évre a GDP-növekedéshez köti. Ám semmilyen közjogi következménnyel nem sújtja a mindenkori kormányt, ha az túllépi ezt a - közepesen bonyolult matematikával - megállapított kiadási küszöböt. Nem mondja ki azt, hogy a kormány ekkor lemond, vagy az államfő új választást ír ki. A törvény nem szabja meg azt sem, hogy a költségvetés kiadásait mire kell fordítani. Bár a központi újraelosztás mértékének korlátozását szükségesnek nyilvánítja, az állami feladatrendszert nem gondolja újra. Felőle elkölthetjük a pénzt ugyanarra, mint eddig: csak kevesebbet.

És ez így helyes. Mégiscsak parlamentáris demokrácia volnánk, amelyben a kormányt négy évre választják, és ez alatt többé-kevésbé azt csinálja kormányzás címén, amit jónak lát; ha elveri a pénzt, elveri. Ha a nép hülye kormányt választ újra vagy meg négy év után, magára vessen, előbb-utóbb szívni fog. Legközelebb jobban meggondolja. Ha a plafontörvény konkrét politikai hatalmat keletkeztetne, olyat, amelyik költségvetést írhat az országnak, elfogadhatatlan mértékben sérülne a kormány, illetve a parlament szuverenitása.

Ettől tehát a törvény még fölösleges is lehetne. Nincsenek mögé pakolva valódi szankciók, ráadásul a plafon betartását figyelő testület, a költségvetési tanács három tagját a parlament egyszerű többséggel választja meg, ha a kormány úgy érzi, útban van neki a három bölcs, nem választja meg őket. (Láttunk már ombudsman-, legfőbb ügyész-, főbírójelölteket hosszú, ősz szakállal várakozni a kettes villamos megállójában.) A köztársasági elnök, az Állami Számvevőszék és a Nemzeti Bank jelöli őket, de a munkaadójuk pont az, akiket ellenőrizniük kell. Sokat nem tehetnek: a szájukat jártathatják. Ha év közben úgy számolják, hogy a költségvetés el fog szállni, akkor először sírva könyörögnek a kormánynak, hogy ezt hagyja abba, majd felszólítják, készítsen pótköltségvetést. A kormány vagy így tesz, vagy nem - és sz'asz.

Mégis, hiba lenne legyinteni a törvényre és a tanácsra. A túlköltekező kormány ronda látvány, még ha egy darabig tetszhet is a nagyközönségnek. A tanács feladata az, hogy erre figyelmeztessen. Szavára nem csak a választók hallgatnak majd, de a hitelminősítő intézetek is. Esetleg vitatkozni fog vele a kormány ("hazudsz, nem is költöttem annyit", "jó, többet költöttem, de muszáj volt: vastüdőt vettem egy tucatot, és kisdedóvót építettem, és árvaházat kivert házi kedvenceknek - szívtelen dögök, erre sajnálnátok a pénzt?"), és ebből is okulhat a köz. Újabb kapu nyílik a nyilvánosság előtt, hogy az ország életét érintő legfontosabb dolgokról beszéljünk. A törvény értelmesen rendelkezik arról is, hogy mi legyen azzal a pénzzel, ami netán megmarad.

Mire lesz mindez elég? Közvetlen politikai haszna jól látszik: a liberálisok ötletét a kormánypárt nemhogy megszerette, de még a szerzőségen is összeveszne - a jövő évi költségvetés elfogadása aligha lesz ezek után kérdés. Nyugtalanító viszont, hogy a két ellenzéki párt - mondvacsinált okkal - nem szavazta meg a törvényt, amelyet, feles lévén, kormányra kerülésekor szempillantás alatt vonhat vissza. (A törvény 2011-ig határozza meg a kiadási főösszeget, vagyis az új kormányt még kötné ez a béklyó.) Amiből megint csak az jön: ha a parlamenti pártok felelősen akarnak gazdálkodni, azt külön törvény és tanács nélkül is megtehetik. Ha nem akarnak, akkor nincs az a törvény és az a tanács, ami megakadályozhatná őket.

Azt legfeljebb a választók belátása teheti meg - és ebben segítheti a törvény: őket. Ehhez kívánunk neki sok sikert.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.