A hétfőn elfogadott plafontörvény jó lesz valamire. Vagy nem lesz jó semmire.
Fater, ne játszd el a kosztpénzt! Ne csapd a stokerájba édesanyánk borostyánkő nyakláncát, hogy a pénzzel nyomban a galoppra siess, hisz tikettjeid estére értéktelen papírfecnik lesznek csak, miket fáradtan sodor az őszi szél. Hármas befutóid még sose jöttek be, s nem fognak eztán sem. Ne tedd ezt, síró gyermekeid kérik tőled!
Elkockázza-e a szenvedélybeteg édesapa akkor is a kosztpénzt, ha egy komor családi ebéd alkalmával ünnepélyesen papírt ír alá, hogy nem fogja soha többé? Csak még egyszer bocsássanak meg neki?
Vagy igen, vagy nem.
A takarékos állami gazdálkodásról szóló törvény a költségvetési kiadásokat a következő három évre a GDP-növekedéshez köti. Ám semmilyen közjogi következménnyel nem sújtja a mindenkori kormányt, ha az túllépi ezt a - közepesen bonyolult matematikával - megállapított kiadási küszöböt. Nem mondja ki azt, hogy a kormány ekkor lemond, vagy az államfő új választást ír ki. A törvény nem szabja meg azt sem, hogy a költségvetés kiadásait mire kell fordítani. Bár a központi újraelosztás mértékének korlátozását szükségesnek nyilvánítja, az állami feladatrendszert nem gondolja újra. Felőle elkölthetjük a pénzt ugyanarra, mint eddig: csak kevesebbet.
És ez így helyes. Mégiscsak parlamentáris demokrácia volnánk, amelyben a kormányt négy évre választják, és ez alatt többé-kevésbé azt csinálja kormányzás címén, amit jónak lát; ha elveri a pénzt, elveri. Ha a nép hülye kormányt választ újra vagy meg négy év után, magára vessen, előbb-utóbb szívni fog. Legközelebb jobban meggondolja. Ha a plafontörvény konkrét politikai hatalmat keletkeztetne, olyat, amelyik költségvetést írhat az országnak, elfogadhatatlan mértékben sérülne a kormány, illetve a parlament szuverenitása.
Ettől tehát a törvény még fölösleges is lehetne. Nincsenek mögé pakolva valódi szankciók, ráadásul a plafon betartását figyelő testület, a költségvetési tanács három tagját a parlament egyszerű többséggel választja meg, ha a kormány úgy érzi, útban van neki a három bölcs, nem választja meg őket. (Láttunk már ombudsman-, legfőbb ügyész-, főbírójelölteket hosszú, ősz szakállal várakozni a kettes villamos megállójában.) A köztársasági elnök, az Állami Számvevőszék és a Nemzeti Bank jelöli őket, de a munkaadójuk pont az, akiket ellenőrizniük kell. Sokat nem tehetnek: a szájukat jártathatják. Ha év közben úgy számolják, hogy a költségvetés el fog szállni, akkor először sírva könyörögnek a kormánynak, hogy ezt hagyja abba, majd felszólítják, készítsen pótköltségvetést. A kormány vagy így tesz, vagy nem - és sz'asz.
Mégis, hiba lenne legyinteni a törvényre és a tanácsra. A túlköltekező kormány ronda látvány, még ha egy darabig tetszhet is a nagyközönségnek. A tanács feladata az, hogy erre figyelmeztessen. Szavára nem csak a választók hallgatnak majd, de a hitelminősítő intézetek is. Esetleg vitatkozni fog vele a kormány ("hazudsz, nem is költöttem annyit", "jó, többet költöttem, de muszáj volt: vastüdőt vettem egy tucatot, és kisdedóvót építettem, és árvaházat kivert házi kedvenceknek - szívtelen dögök, erre sajnálnátok a pénzt?"), és ebből is okulhat a köz. Újabb kapu nyílik a nyilvánosság előtt, hogy az ország életét érintő legfontosabb dolgokról beszéljünk. A törvény értelmesen rendelkezik arról is, hogy mi legyen azzal a pénzzel, ami netán megmarad.
Mire lesz mindez elég? Közvetlen politikai haszna jól látszik: a liberálisok ötletét a kormánypárt nemhogy megszerette, de még a szerzőségen is összeveszne - a jövő évi költségvetés elfogadása aligha lesz ezek után kérdés. Nyugtalanító viszont, hogy a két ellenzéki párt - mondvacsinált okkal - nem szavazta meg a törvényt, amelyet, feles lévén, kormányra kerülésekor szempillantás alatt vonhat vissza. (A törvény 2011-ig határozza meg a kiadási főösszeget, vagyis az új kormányt még kötné ez a béklyó.) Amiből megint csak az jön: ha a parlamenti pártok felelősen akarnak gazdálkodni, azt külön törvény és tanács nélkül is megtehetik. Ha nem akarnak, akkor nincs az a törvény és az a tanács, ami megakadályozhatná őket.
Azt legfeljebb a választók belátása teheti meg - és ebben segítheti a törvény: őket. Ehhez kívánunk neki sok sikert.
