Ez mindennek a teteje

Publicisztika

A hétfőn elfogadott plafontörvény jó lesz valamire. Vagy nem lesz jó semmire. Fater, ne játszd el a kosztpénzt! Ne csapd a stokerájba édesanyánk borostyánkő nyakláncát, hogy a pénzzel nyomban a galoppra siess, hisz tikettjeid estére értéktelen papírfecnik lesznek csak, miket fáradtan sodor az őszi szél. Hármas befutóid még sose jöttek be, s nem fognak eztán sem. Ne tedd ezt, síró gyermekeid kérik tőled!

A hétfőn elfogadott plafontörvény jó lesz valamire. Vagy nem lesz jó semmire.

Fater, ne játszd el a kosztpénzt! Ne csapd a stokerájba édesanyánk borostyánkő nyakláncát, hogy a pénzzel nyomban a galoppra siess, hisz tikettjeid estére értéktelen papírfecnik lesznek csak, miket fáradtan sodor az őszi szél. Hármas befutóid még sose jöttek be, s nem fognak eztán sem. Ne tedd ezt, síró gyermekeid kérik tőled!

Elkockázza-e a szenvedélybeteg édesapa akkor is a kosztpénzt, ha egy komor családi ebéd alkalmával ünnepélyesen papírt ír alá, hogy nem fogja soha többé? Csak még egyszer bocsássanak meg neki?

Vagy igen, vagy nem.

A takarékos állami gazdálkodásról szóló törvény a költségvetési kiadásokat a következő három évre a GDP-növekedéshez köti. Ám semmilyen közjogi következménnyel nem sújtja a mindenkori kormányt, ha az túllépi ezt a - közepesen bonyolult matematikával - megállapított kiadási küszöböt. Nem mondja ki azt, hogy a kormány ekkor lemond, vagy az államfő új választást ír ki. A törvény nem szabja meg azt sem, hogy a költségvetés kiadásait mire kell fordítani. Bár a központi újraelosztás mértékének korlátozását szükségesnek nyilvánítja, az állami feladatrendszert nem gondolja újra. Felőle elkölthetjük a pénzt ugyanarra, mint eddig: csak kevesebbet.

És ez így helyes. Mégiscsak parlamentáris demokrácia volnánk, amelyben a kormányt négy évre választják, és ez alatt többé-kevésbé azt csinálja kormányzás címén, amit jónak lát; ha elveri a pénzt, elveri. Ha a nép hülye kormányt választ újra vagy meg négy év után, magára vessen, előbb-utóbb szívni fog. Legközelebb jobban meggondolja. Ha a plafontörvény konkrét politikai hatalmat keletkeztetne, olyat, amelyik költségvetést írhat az országnak, elfogadhatatlan mértékben sérülne a kormány, illetve a parlament szuverenitása.

Ettől tehát a törvény még fölösleges is lehetne. Nincsenek mögé pakolva valódi szankciók, ráadásul a plafon betartását figyelő testület, a költségvetési tanács három tagját a parlament egyszerű többséggel választja meg, ha a kormány úgy érzi, útban van neki a három bölcs, nem választja meg őket. (Láttunk már ombudsman-, legfőbb ügyész-, főbírójelölteket hosszú, ősz szakállal várakozni a kettes villamos megállójában.) A köztársasági elnök, az Állami Számvevőszék és a Nemzeti Bank jelöli őket, de a munkaadójuk pont az, akiket ellenőrizniük kell. Sokat nem tehetnek: a szájukat jártathatják. Ha év közben úgy számolják, hogy a költségvetés el fog szállni, akkor először sírva könyörögnek a kormánynak, hogy ezt hagyja abba, majd felszólítják, készítsen pótköltségvetést. A kormány vagy így tesz, vagy nem - és sz'asz.

Mégis, hiba lenne legyinteni a törvényre és a tanácsra. A túlköltekező kormány ronda látvány, még ha egy darabig tetszhet is a nagyközönségnek. A tanács feladata az, hogy erre figyelmeztessen. Szavára nem csak a választók hallgatnak majd, de a hitelminősítő intézetek is. Esetleg vitatkozni fog vele a kormány ("hazudsz, nem is költöttem annyit", "jó, többet költöttem, de muszáj volt: vastüdőt vettem egy tucatot, és kisdedóvót építettem, és árvaházat kivert házi kedvenceknek - szívtelen dögök, erre sajnálnátok a pénzt?"), és ebből is okulhat a köz. Újabb kapu nyílik a nyilvánosság előtt, hogy az ország életét érintő legfontosabb dolgokról beszéljünk. A törvény értelmesen rendelkezik arról is, hogy mi legyen azzal a pénzzel, ami netán megmarad.

Mire lesz mindez elég? Közvetlen politikai haszna jól látszik: a liberálisok ötletét a kormánypárt nemhogy megszerette, de még a szerzőségen is összeveszne - a jövő évi költségvetés elfogadása aligha lesz ezek után kérdés. Nyugtalanító viszont, hogy a két ellenzéki párt - mondvacsinált okkal - nem szavazta meg a törvényt, amelyet, feles lévén, kormányra kerülésekor szempillantás alatt vonhat vissza. (A törvény 2011-ig határozza meg a kiadási főösszeget, vagyis az új kormányt még kötné ez a béklyó.) Amiből megint csak az jön: ha a parlamenti pártok felelősen akarnak gazdálkodni, azt külön törvény és tanács nélkül is megtehetik. Ha nem akarnak, akkor nincs az a törvény és az a tanács, ami megakadályozhatná őket.

Azt legfeljebb a választók belátása teheti meg - és ebben segítheti a törvény: őket. Ehhez kívánunk neki sok sikert.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.