- kovácsy -

Nem ritka, hogy kifejezetten izgalmas, mert alaposan, körültekintõ építkezéssel érvelõ, szokatlan szempontokat is beemelõ, az értékelõ és magyarázó mozzanatokat gondosan elválasztó társadalomtudományi szakmunkák elolvastán végül mégis marad valami hiányérzet az emberben. Úgy érzi, hiába volt az elemzés gazdag elegancája, nem jutott olyan ismeretekhez, amelyek gyökeresen felülírnák meglévõ tudását, megváltoztatnák gondolati viszonyát a taglalt problémához. Elsõ reakcióként ez az amerikai közgazdasági szakmunka is kelthet ilyen érzéseket az olvasóban, amennyiben azt reméli - és miért ne remélné? -, hogy most végre megtud valami felvillanyozóan újat a címben megfogalmazott probléma lényegi közgazdasági összefüggéseirõl. Ám a könyv központi pozitív állítása végsõ soron annyi, hogy a nõk nem enyhülõ gazdasági diszkriminációjának legfõbb forrása a férfiakénál erõsebb gyermek utáni vágyuk és a gyermekkel való erõteljesebb törõdésük. Aha.

Ha a belülrõl vezérelt emberek anakronisztikusak - márpedig ezt szokás róluk tartani -, Dresch Mihályról is azt kell gondolni, hogy azok közé tartozik, akik kissé oldalra álltak az idõ jelenkori tempójának, a divatok jövésének-menésének fõsodrából. A nagy zenészek persze mind így vannak ezzel, könnyû nekik, a zenélés, a fellépések ünnepi csúcspontjai bizonyára éppen elég átjárót nyitnak nekik a végtelenség felé. Efféléket gondol az ember derûs sóvárgással meg enyhe irigységgel is, amit emelkedett megnyugvással próbál feloldani: helyettem - és végül is nekem áll ott ez az ember és a zenéje a feltáruló ajtószárnyak elõtt, könnyû huzatban és vad légörvényben.

Az egyiknek a családi neve ott fénylik a hazafias legendáriumban, a másiktól azt lehet remélni, hogy rendet teremt, és visszahoz valamit az egykori prosperitásból is. A harmadik meg rendes embernek látszik.

Az uniós alkotmány elfogadásakor az egyik leginkább vitatott kérdés az uniós döntések során érvényesülõ szavazási feltételek kérdése volt. A kis országok a nagyok túlhatalmától tartva, a spanyolok és a lengyelek pozícióik megõrzése érdekében, a nagy tagállamok pedig a gazdasági, népességbeli és nemzetközi politikai súlyukkal arányosnak érzett érdekérvényesítési lehetõségeikért viaskodtak.

Huszonöt év óta választják közvetlenül a tagországokban az Európai Parlament képviselõit. A mostani, hatodik alkalommal volt a legalacsonyabb a részvételi arány: 1979-ben még meghaladta a 60 százalékot, öt éve már 50, most pedig 45 százalék alá süllyedt, amiben jelentõs szerepe volt az új tagországokban - mínusz Ciprus és Málta - tapasztalható érdektelenségnek.

Január elsõ napjai óta, amikor a kartúmi kormány és a dél-szudáni felkelõk képviselõi végre megállapodtak a majdani békekötés alapvonalait illetõen, egyre aggasztóbb hírek érkeznek Afrika legnagyobb országának nyugati határvidékérõl. Most már biztosan lehet tudni, hogy a kormány aktív támogatásával tevékenykednek azok a szabadcsapatok, amelyek módszeresen gyilkolják, erõszakolják az itt élõ õslakosokat, lerombolják falvaikat, felégetik termõföldjeiket. A halottak számát tízezerre, a földönfutókét már egymillióra becsülik.

Tangóhétvége a Millenáris Parkban, harmadik este, vasárnap.

Két életmű-válogatást is kihozott az elmúlt hónapokban a Network kiadó, mindkettőt könyvszerű formátumban, hogy a CD-tárolóhelyek fogytán a könyvespolc felé terjeszkedhessen a gyűjtemény. A portrésorozat koncepciójának szemlátomást része a kísérőfüzetek gazdagítása is - hol tényszerű ismeretekkel, hol inkább hangulati elemekkel megrakott, riportszerű életképekkel.

Utókorban, történelmi szerepkörben gondolkozó diktátorok, egotágulásos államférfiak, önhelyeslő, magabiztos rendszerek mindig szívesen öntötték épületek formájába nagyléptékű önképüket. Meg hát ki ne szeretne teremteni, maradandó lenyomatát hagyni nagy jelentőségű önmagának? Az ókori világ hét csodája, a súlyos, birodalmi pöffeszkedést sugárzó épületek Brüsszeltől Madridig, vagy akár a New York-i Szabadságszobor, aztán később a nyers erő agresszív építészeti megvalósulásai Rómától Nürnbergig. De jöhetünk közelebb is az időben: Ceausüescu bukaresti kormányzati épületegyüttese, a távol-keleti felhőkarcoló-építési vetélkedő Dzsakarta, Kuala Lumpur, Sanghaj részvételével, vagy éppenséggel Párizs hatalmas, új diadalkapuja, a Mitterrand-féle Grande Arche. Valamennyi példában ott van a konkrét politikai tartalomtól, üzenettől függetlenül a közösségi öntudatban gondolkozó, a tömegeket a vezér vagy legalábbis a vezérgondolat (és ennek nagysága) mögé felsorakoztató, valahogyan mindig kissé gyanús attitűd. És ezen nem változtat az sem, ha az említett építmények egyikét-másikát sokan kifejezetten kedvelik - mi baja is lehetne az embernek 2004-ben mondjuk egy azték piramissal?

Nem bonyolítja túl a dolgokat: ígér, cselekszik, aggályokra, bírálatokra csak az udvarias tudomásulvétel szintjéig vet ügyet. Sokan már a délkelet-ázsiai térség meghatározó politikusát látják Thaksin Shinawatra thai kormányfőben, aki az ellenfeleivel elnémításukon túl nem sokat vacakoló erőpolitikus, Mahathir Mohamad nyomdokaiba léphet, ráadásul nem szidja a nyugati világot, és nem is zsidózik, mint a leköszönt malajziai miniszterelnök.

Vad hírekhez szoktunk Dél-Amerika harmadik legnépesebb országából. Bomba robban zsúfolt szórakozóhelyeken, repülőgépet lőnek le, embert rabolnak. Az elmúlt hetekben - egy kudarcba fulladt referendumot és egy kisebb kormányválságot követően - kivételesen tárgyalásokról, túszok elengedéséről, a civil életbe önként visszatérő milicistákról hallhattunk.