Január első napjai óta, amikor a kartúmi kormány és a dél-szudáni felkelők képviselői végre megállapodtak a majdani békekötés alapvonalait illetően, egyre aggasztóbb hírek érkeznek Afrika legnagyobb országának nyugati határvidékéről. Most már biztosan lehet tudni, hogy a kormány aktív támogatásával tevékenykednek azok a szabadcsapatok, amelyek módszeresen gyilkolják, erőszakolják az itt élő őslakosokat, lerombolják falvaikat, felégetik termőföldjeiket. A halottak számát tízezerre, a földönfutókét már egymillióra becsülik.
A legszerencsésebbek - jelenleg mintegy ötvenezren - a szomszédos Csád területén az elmúlt öt hónap folyamán felállított menekülttáborokban élnek, a határtól ötven-hetven kilométerre. Nagyjából ugyanennyien vannak, akik ugyancsak átkeltek már a határon, de egyelőre még a közelében bolyonganak, kitéve az át-átcsapó fegyveresek támadásainak. Az ENSZ menekültügyi szervezete bízik benne, hogy az esős évszak kezdetéig hátralévő pár hét alatt sikerül még felállítani néhány további tábort és felhalmozni a kellő tartalékokat is a következő időszakra, amikor hosszú hetekre is járhatatlanná válhatnak az utak.
Az elüldözöttek többségének azonban egyelőre nincs miben reménykednie. A menekülttáborokban is éheznek az emberek, akik viszont Szudán területén maradtak, azok napról napra tucatszám halnak éhen - főleg a gyerekek. Április folyamán az ENSZ két tényfeltáró csoportjának is sikerült eljutnia az érintett régióba, Darfurba, ahol elképesztő állapotokat tapasztaltak. A falvakra támadó dzsandzsavíd lovascsapatokat "rendőrök" követik, de a kétféle fegyveres szervezet nem igazán különíthető el, ráadásul a támadások célpontjait gyakran katonai helikopterek, repülőgépek is tűz alá veszik. Az életben maradt lakosságot összeterelik,
kényre-kedvre
zsarolják, embertelen körülmények között tartják - nem tudni, miért, milyen céllal, meddig.
A konfliktus közvetlen előzménye a szudáni hivatalos álláspont szerint az, hogy Darfurban két felkelő csoport is szerveződött az elmúlt másfél év folyamán, amelyek támadni kezdtek közelebbről meg nem jelölt kormányzati célpontokat. Ezek a szervezetek viszont önvédelmi kényszerhelyzetükkel magyarázzák akcióikat, illetve azzal, hogy Kartúm semmibe veszi az itt élők érdekeit. A konfliktus mélyén a földművelő fekete őslakosság és a nomád arab - vagy arabizálódott - állattenyésztők ellentéte áll. Röviden: kit illet a földhasználat joga. Ha szűkös a hely, az erősebbet nyilván. A gyengébb pedig elviseli az erőszakot, elpusztul vagy elmenekül. A vallási ellentétek itt nem olyan egyértelműek, mint az évtizedek óta húzódó és Afrika legrégebbi polgárháborúját kiváltó konfliktus a mohamedán északiak és a keresztény hitre tért vagy hagyományos helyi vallásaikat gyakorló - szintén fekete - déli törzsek között. A darfuri őslakosok - különféle nyelveket beszélő népcsoportokról van szó - egy része mohamedán hitre tért, őrzi viszont nyelvét, kultúráját, etnikai különállását. (Megjegyzendő, hogy az észak-déli háborúskodás évtizedei során a déliek rovására fennmaradt a rabszolgatartás hagyománya. Nemzetközi nyomásra és a béketárgyalások előrehaladásának köszönhetően tavaly - az imázsát javítani igyekvő kormányzat nyomására - ezrével érkeztek haza a déli országrészbe a nyolcvanas évek óta elhurcoltak. Visszatérésük egyes terü-leteken még élelmiszerhiányt is okozott.)
Az előző konfliktus lezárását főként a jelentős szudáni olajkincs reménybeli haszna ösztönzi. A szemben álló felek már megegyeztek abban, hogy igazságosan osztoznak majd a hasznon, amit nemcsak a nagy nyugati cégek visszatérésétől, hanem a már jelen lévő malajziai, indiai, kínai befektetőktől is várnak. Összevonják a két oldal haderőit, sőt hat év múlva a déliek akár elszakadásukról is döntenek. A felkelők vezetője, John Garang az ország alelnöki posztjának a várományosa. A Kenyában zajló béketárgyalásokon a kormányoldalt viszont a jelenlegi alelnök, Ali Oszmán Mohamed Taha képviseli, aki azonban ily módon nem egyértelműen érdekelt a gyors sikerben. A szép remények beteljesülése és a tisztázatlan részletkérdések megoldása között amúgy is meglehetős távolság feszül. Garang mindazonáltal jelezte, hogy szívesen közvetítene Kartúm és a darfuri felkelők között, amire már csak saját felszabadítási szervezetének a politikai súlya is képesíti. A másik oldal nem mutatott különösebb lelkesedést, azt pedig kifejezetten barátságtalan gesztusként értékelte, hogy Kofi Annan ENSZ-főtitkár meglepő módon katonai fellépésre biztatta a "nemzetközi közösséget" a vészesen eszkalálódó tragédia megfékezése érdekében.
A "nemzetközi közösség" azonban nem mutat kellő határozottságot. Hiába jött létre két évvel ezelőtt dél-afrikai és nigériai közös kezdeményezésre az Afrikai Unió, hogy kézbe vegye végre a földrész ezer gondját, legfőképpen pedig éppen az olyan válsághelyzetekben tegyen valamit, mint a darfuri tragédia, ha az ENSZ afrikai országcsoportja a napokban
nem átallotta
többek között éppen Szudánt delegálni a világszervezet Emberi Jogi Bizottságába. Talán emiatti emelkedett hangulatában ismerte be a kartúmi kormány külügyminisztere, hogy éppenséggel sérülhettek emberi jogok Darfurban, etnikai tisztogatásról viszont szó sincsen. Tudja ő is, hogy pár hét még, és az országrészt elszakítja a külvilágtól az eső és a sár. Forgatócsoportoktól nem kell tartani, a fotogén haldoklókról most egy ideig a világ más részeiben készülnek a közelképek. Mire pedig kisüt a nap, a feldúlt falvak helyén, az eddigi szántóföldeken már csordák legelésznek.
- kovácsy -
