Nagy író a vén Gabito, don Gabriel, vagy ahogy tetszik, Kolumbia Nobel-díjasa. Változatlanul mestere a szónak, ráadásul a világhír sem vette el az eszét, de még a kommunistáskodás sem. Nem kellemkedik fontoskodva, viszont ontja a történeteket hatalmas berúgásokról, otthonos kuplerájokról, irodalomőrült fantasztákról, rejtélyes jelenésekről, fatális egybeesésekről és képtelen kalamajkákról, mintha a huszadik század közepső harmadának Kolumbiája egyetlen, hatalmasan kusza Macondo lett volna. A "tényleg, hogyan is lettem író?" kérdése izgatja legfőképpen, erre próbál végül is válaszolni olykor már-már szándékoltnak tűnő sikertelenséggel, ötszáz oldalon át. Megfoghatatlan dolog ez - sugallja -, csak a lelkesedés, az akarás az, ami biztos, a többi iránytalan kavargás meg párásan könnyed, karib derű. Nem vetít vissza semmi sorsszerűt ennek a fejlődésfélének hol kalandos, hol végletesen aprólékos, nagyszerű barátok és pályatársak tucatjait felvonultató történetébe. Vagyis hogy épp a sors esetleges, átláthatatlan, mégis, irracionális módon mindenen keresztültörtető voltát meséli körbe, ahogy a hónapok, az évek a valós időben elperegnek. És eközben elegánsan kikerüli a vissza-tekintő okoskodás rendszert sejtető, kínos csapdáját. Nem a meggondolás:
az érzület a fontos,
a hangulatok, a társas együttlétek intenzitása, meg persze a szavak, a találó megfogalmazások. "Egy hajnalon több órán át nem tudtunk aludni egy elárvult bárány szabályos időközökben felhangzó bégetésétől. Gustavo kétségbeesve mondta: - Olyan, mint egy világítótorony. Azóta sem felejtettem el, mert röptében kaptam el, mint a többi hasonló mondatot, amely a való életben hangzott el: készülő regényemhez vadásztam rájuk."
A történet akkor kezdődik, amikor az író az atyai akarattal szembeszegülve félbehagyja jogi tanulmányait, és már tudja, mi akar lenni. Édesanyjával együtt ellátogat a szülőfalujába - emlékképek és hallomások felidézéséből kiindulva innentől többé-kevésbé lineáris módon halad a történet. Lineárisan, amúgy Márquez-módra. "A fák közül a leglombosabb és legbarátságosabb a gesztenyefa volt, a világ és az idő végső határán, és az ősidőkből való lombkoronája alatt az előző évszázad oly sok polgárháborújának feltehetően legalább két nyugdíjas tábornoka halt meg vizelés közben." És tovább, a képtelenebbnél képtelenebb történetek. "Egyszer csak Nana görcsösen megvonaglott, és egy csirke nagyságú, színjátszó tollú madár szállt ki a lepedők közül. Az asszony egy mesteri mozdulattal elkapta a levegőben, és becsavarta egy erre a célra magával hozott fekete rongyba. Utasította a családot, hogy gyújtsunk máglyát a hátsó udvaron, és minden teketória nélkül a tűzbe vetette a madarat. De Nana nem gyógyult ki a bajából." "Megtanultam értékelni a szaglást, amelynek megrendítően nosztalgikus felidéző ereje van. Az ízlelést, amit úgy kifinomítottam, hogy egyes italokban megéreztem az ablakízt,
száraz kenyerekben a ládaszagot,
egyes teákban a miseízt." Ahogy a mottóban is áll: "Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni."
Később, a gimnáziumi évektől kezdve a történetekről - mondhatni, szükségképpen - fokozatosan lekopnak az efféle, mesés-misztikus elemek, miközben lassan élesednek, gazdagodnak társadalmi körvonalaik. De - jóllehet tudnivaló, hogy García Márquez publicisztikai munkásságától nem idegen egyfajta leegyszerűsítő kommunista dogmatizmus - ezek a körvonalak egyáltalán nem rendeződnek vonalas társadalomképpé, még csak plebejus elkötelezettséggé sem. Minden külső történés, amit felidéz, az irodalmár- és újságíró-barátok szűk közösségéből kitekintve, innen érzékelve kap helyet az önéletrajzban. Ez a közösség az igazi otthon, az origo.
Nincsenek fegyelmezett, egyirányú indulatok, még a személyesen átélt drámai helyzetek esetében sem, mint az 1948. április 9-ei elnökgyilkosságot követő felkelés. Az erről szóló beszámoló - mert ez a megfelelő kifejezés - a jótollú újságíró munkája, sűrű hangulatú riport. Nagyjából olyan, mint a novemberi Nagyvilágban közölt két írása, amelyek a forradalom leverése után, 1957 augusztusában Magyarországon tett látogatásának élményeiből születtek - egy-két pontatlansággal, de sokkal több apró, finom megfigyeléssel. (Egyébként ezek a írások sem a tényekre vak, dogmatikus moszkovita kommunistaként mutatják be, hiába tudjuk, hogy évtizedek óta csókosa Fidel Castrónak.)
Semmiképpen sem lehet állítani, hogy a szerző túlságosan aggályos módon szerkesztgette volna önéletrajzának első - és remélhetőleg betegsége ellenére sem utolsó - kötetét. A különféle lapoknál töltött újságírói hónapok, évek eseményeinek aprólékos részletei (milyen szerkesztők hogyan értékelték egy-egy riportját, pontosabban meg nem jelölt témájú rövidebb-hosszabb cikkét) nem különösebben érdekfeszítőek. Ezeket az oldalakat egyrészt a derűsen és színesen pontos stílus, másrészt egy-egy apró észrevétel, sztori viszi el. Néha úgy tűnik, mintha a "mindent, mindent felidézni, rögzíteni" türelmetlensége, konoksága - és persze lendületes öröme - kerekedne felül, ezért aztán bőséges teret kapnak a távolból nézve mérsékelt jelentőségűnek mutatkozó egykori kolumbiai események, amelyek legfontosabb mozzanata, hogy ő számolt be - vagy éppen valamilyen okból nem számolt be - róluk.
Magvető, 2003, 488 oldal, 2990 Ft
