Utókorban, történelmi szerepkörben gondolkozó diktátorok, egotágulásos államférfiak, önhelyeslő, magabiztos rendszerek mindig szívesen öntötték épületek formájába nagyléptékű önképüket. Meg hát ki ne szeretne teremteni, maradandó lenyomatát hagyni nagy jelentőségű önmagának? Az ókori világ hét csodája, a súlyos, birodalmi pöffeszkedést sugárzó épületek Brüsszeltől Madridig, vagy akár a New York-i Szabadságszobor, aztán később a nyers erő agresszív építészeti megvalósulásai Rómától Nürnbergig. De jöhetünk közelebb is az időben: Ceausüescu bukaresti kormányzati épületegyüttese, a távol-keleti felhőkarcoló-építési vetélkedő Dzsakarta, Kuala Lumpur, Sanghaj részvételével, vagy éppenséggel Párizs hatalmas, új diadalkapuja, a Mitterrand-féle Grande Arche. Valamennyi példában ott van a konkrét politikai tartalomtól, üzenettől függetlenül a közösségi öntudatban gondolkozó, a tömegeket a vezér vagy legalábbis a vezérgondolat (és ennek nagysága) mögé felsorakoztató, valahogyan mindig kissé gyanús attitűd. És ezen nem változtat az sem, ha az említett építmények egyikét-másikát sokan kifejezetten kedvelik - mi baja is lehetne az embernek 2004-ben mondjuk egy azték piramissal?
*
A Sztálinvárosok persze nem teljesen ilyenek, itt a gazdaság és az emberi viszonylatok - az élet - totális (ráadásul, céljait tekintve, sanda) átalakítása volt a cél, amit állandóan beárnyékolt egyrészt a félelem, másrészt a mindent, a megvalósítás folyamatát is elárasztó hazugság. Ismeretes annak a szovjet villamos erőműnek a valóságtól aligha elrugaszkodott legendája (Karaganda környékén valahol), amely egy szénbánya működésben tartásához termelte az energiát, a bánya széntermelése pedig éppen az erőmű üzemeltetéséhez volt elegendő. Nem tudom, van-e rá adat, hogy megtérült-e mindmáig az évtizedeken át Sztálinváros felépítésébe, a vasmű üzemeltetésébe fektetett összeg - mindenesetre az építkezésről készült korabeli képek is árulkodnak a káoszról, a pazarlásról, a formális tervteljesítés üres álságosságáról. Persze ami a Dunapentele melletti új településen lezajlott, semmi sem volt a Sztálin nevét felvevő egykori Caricinhez képest, ahol egész, az Egyesült Államokból importált méregdrága gépsorokat nyelt el a hó, a sár, majd végül a beton.
Egyébként a kiállítás címében szereplő hat, 4-10 éven át Sztálin nevét viselő település közül három (Brassó, Katowice, Várna) külsejében csak részben hordozta a szocialista városok jellegzetességeit, Sztálingrád teljes átalakulását pedig a háborús rombolás kényszerítette ki. (A világháborúban katonai fordulatot hozó csata előtt 850 ezer lakosa volt, 1945-ben azonban mindössze 1500 olyan személyt számoltak össze, aki már a háború előtt is ott élt.)
A magyar Sztálinváros viszont valóban a semmiből épült, mégpedig egy Bauhauson nevelkedett, világot járt építész, Weiner Tibor tervei alapján. A Rákosi-idők építészeinek többsége értelemszerűen a világháború előtti modernista törekvések alapján állt, és aligha önszántukból váltottak át a világos vonalvezetésről a szocreál nehézkességére. Ráadásul a pártkáder-dölyf az elkészült tervek állandó módosítgatására, elképzeléseik szétzilálására kényszerítette őket. Amit - legalábbis Sztálinvárosban - terveztek, az a város fogalmának egyfajta rideg, katonás, üzemszerű értelmezését sugallja, és ezt csak a mából nézve oldja valamelyest a kisszerűség és a történelmi túlhaladottság sajátos patinája.
*
Mint sok korábbi esetben, az elgondolhatóhoz képest most is kevesli a látogató a Centrális Galéria kiállításán a bemutatott tárgyi anyagot. Akkor is, ha tudja: szűkösek az anyagi keretek, ráadásul nem is szokványos kiállítóhelyről, inkább politika- és társadalomtörténeti ismeretek többsíkú közvetítésének egy sajátos intézményéről van szó, amely ennek a tudásnak a befogadását közvetlen, érzelmi-hangulati dimenzióval szélesíti. Egyébként ezúttal is elég jól sikerült kipótolni a hiányokat fényképekkel, szövegrészletekkel (az utóbbiak között minden van az alighanem tiltott bökverstől a kínos korabeli tárcán át riportrészletekig és Nyugatra juttatott beszámolókig), úgyhogy meglehetősen árnyalt kép formálódik ki az egykori hétköznapok különféle mozzanatairól. Bolt- és lakásbelsők, kerthelyiségek, SZTK és mozi. (Habár nem biztos, hogy az ifjú, láthatóan faluról jött építők kart karba öltve, dalolva rótták az utcákat akkor is, ha nem fényképezte éppen őket a kiküldött fotográfus elvtárs.)
"Sztálinvárosi volt az, aki tekintélyes szakma mestereként jött, és fél kézzel igazgatott el félelmes berendezéseket, tüzes kemencéket, de fél kézzel hajtott le tíz korsó sört is a fárasztó műszakok után" - rekonstruálta még 1975-ben is a városalapítók színes sokféleségének romantikus és immár hivatalos, kádárizmus-szagú keménylegény-mitológiáját Miskolczi Miklós. Ekkor már rég nem köszörülte a nyelvét a botcsinálta helyi tollforgató a "mindenben más" jampecen, a csasztuska- és népdaléneklés helyett "Horáció Duval világhírű argentin parodista" fellépése jelentette a szórakozást a helyi "káder-burzsoázia" szórakozóhelyén, a Béke étteremben. 1961-ben - Várna, Katowice, Brassó után - megtörtént a rég esedékes névváltoztatás. Itt nem voltak kétségek, mint az Ulbricht-féle NDK-ban, ahol a korábban Sztálinról elnevezett iparváros kis híján a Gagarinstadt nevet kapta, de aztán szerencsére győzedelmeskedett a tárgyszerű és józan Eisenhüttenstadt elnevezés. Dunaújváros, Újváros, egyes helybelieknek pedig egyszerűen és otthonosan csak Város - lakóhely, élettér, mint bármelyik település. A többi történelem, emlék, katalogizált tárgy az egykori pártszékházból lett múzeumban.
Bp. V., Nádor u. 11. Megtekinthető: március 31-ig