Ha a belülrõl vezérelt emberek anakronisztikusak - márpedig ezt szokás róluk tartani -, Dresch Mihályról is azt kell gondolni, hogy azok közé tartozik, akik kissé oldalra álltak az idõ jelenkori tempójának, a divatok jövésének-menésének fõsodrából. A nagy zenészek persze mind így vannak ezzel, könnyû nekik, a zenélés, a fellépések ünnepi csúcspontjai bizonyára éppen elég átjárót nyitnak nekik a végtelenség felé. Efféléket gondol az ember derûs sóvárgással meg enyhe irigységgel is, amit emelkedett megnyugvással próbál feloldani: helyettem - és végül is nekem áll ott ez az ember és a zenéje a feltáruló ajtószárnyak elõtt, könnyû huzatban és vad légörvényben.
Zavart, tébláboló képzelgés persze mindez, az a fajta elgyerekesedés, amely akkor vesz erõt rajtunk, ha a mûélvezõ lelket ilyen Dresch- meg hasonlók-féle meghökkentõ tisztaság érzete csapja meg. Amikor megérintettségünk fölötti zavarunkban már-már olyan szavakat motyorásznánk értelem nélkül, a konkrétan végbement varázslat hatása alatt, mint transzcendencia, sorsérzet, szakralitás.
Dresch Mihálynak elég tisztes már a diszkográfiája, és az új lemezen szereplõ társaival is hosszú ideje dolgozik együtt (Kovács Ferenc hegedül, Szandai Mátyás a bõgõs, Baló István dobol, õ maga természetesen szaxofonozik és - jó sokat, jó nyersen - furulyázik is). Legyen elég ennyi a magabiztos minõségi maximalizmusról. De ez, mondhatni, természetes. Ami ezen felül még kötelezõ közölnivaló: aligha lehet elgondolni olyan dzsesszt, amely ennyire aprólékos odafigyeléssel, ekkora menynyiségben képes magába olvasztani a (fõleg) magyar népzene sokféle motívumát, beleértve a játékmódot is. Természetesen nem újság ez, az évek - most már lassan évtizedek - során számtalan klubbeli koncerten hallhattuk népzenészekkel közös, meditatív bensõségességbe forduló, majd tombolva kirobbanó improvi-zációit. És minthogy mindent tud, nagyszerû élmény, ahogy a dzsesszben rejlõ individualizmustartalékok is szabadon elõtörnek a szólóiból.
Dresch Mihály - ez a darabokhoz írott rövid megjegyzéseibõl ki is olvasható - nem a restellkedõ érzelmi relativizálgatás embere. A dallamformálás tudatosságát mindig is felülírta nála az érzelmi-érzéki önátadás törekvése: nem kertel, nem bújócskázik. Az a fájdalmasan õszinte kitárulkozás viszont, amely a felvétel Hajnal címû darabjának ismétlõdõ futamaiból zúdul a hallgatóra perceken át, egész egyszerûen mindent elsöprõ, viharos élmény. Kicsapja a biztosítékot, hogy csak úgy csattan: aznapra biztos beleszédülünk.
- kovácsy -
BMC, 2004
