Vad hírekhez szoktunk Dél-Amerika harmadik legnépesebb országából. Bomba robban zsúfolt szórakozóhelyeken, repülőgépet lőnek le, embert rabolnak. Az elmúlt hetekben - egy kudarcba fulladt referendumot és egy kisebb kormányválságot követően - kivételesen tárgyalásokról, túszok elengedéséről, a civil életbe önként visszatérő milicistákról hallhattunk.Felrobbantott hidak és távvezetékoszlopok, halottak százai, szaporodó őserdei taposóaknák, lakóhelyüket elhagyni kényszerülő százezrek (csak a kubai menekültek központjaként ismert Miamiben vagy háromszázezer kolumbiai él már) - évtizedek óta gerillaháború van az országban. (Viszont a hatmilliós Bogotát a világ egyik legélhetőbb fővárosává tette a most leköszönt polgármester, litván bevándorlók gyermeke.) Jó öt éve már, hogy bizakodva méltattuk Andrés Pastrana elnök merész lépését, amellyel lényegében egy felkelő csoport kezére adott egy, az ország területéhez képest kicsi, de mégiscsak bő dunántúlnyi területet. Az volt az ötlet lényege, hogy a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) ily módon bő harminc évi gerilla-hadviselés után fokozatosan a legális és erőszakmentes politizálás útjára lépnek, ezután pedig
végre pacifikálódik
az ország. Tavaly újra elnökválasztás volt, amelyet éppen azért nyert meg Álvaro Uribe, mert ő viszont éppen hogy kemény fellépést ígért a FARC-vel, a szintén balos Nemzeti Felszabadítási Hadsereggel (ELN) és az ellenük szerveződött bosszúálló milíciák időközben erősen megnövekedett szervezetével, az AUC-vel szemben is.
Mindezt a már Pastrana idejében elindított Kolumbia Terv alapozta meg, amelynek hét és fél milliárd dolláros főösszegét jelentős amerikai hozzájárulás támasztotta alá. A nagy ívű elképzelés egyrészt jelentős katonai és biztonsági fejlesztéseket tartalmazott, másrészt pedig - és ezt különösen értékelték Washingtonban - a kokatermelés drasztikus visszaszorítását, az ültetvények megsemmisítését, helyettesítésüket más haszonnövényekkel, valamint a munkanélküliség csökkentését elősegítő intézkedéseket.
A hatalmas ország belső területein élő őslakosság helyzete korábban még érthetővé tette a gerillák sztálinista-trockista-castróista elveken nyugvó törekvéseit, gyakorlatukban azonban mindez ma már elsikkadni látszik. Annyiban különböznek csak a rájuk és feltételezett támogatóikra vadászó szélsőjobboldali milicistáktól (akiknek a többsége ugyanabból a szegényparaszti miliőből származik, mint ők maguk), hogy míg az utóbbiakat főként a drogbárók pénzelik, az előbbiek sorozatos emberrablásokkal és egyéb zsarolási módszerekkel teremtik elő működési költségeik fedezetét. Emellett maguk is leveszik a sápot a kokatermesztés és -feldolgozás hasznáról. Mind a két oldalon magas a 11-12 évesen rekrutált gyerek harcosok száma. És mind a két oldal folyamatosan követ el gyilkosságokat.
Ehhez képest szinte üdítő, hogy az ELN a szeptemberben túszul ejtett hét külföldi kirándulóért nem pénzt kért, hanem annak a kivizsgálását, hogyan
gyötrik a lakosságot
a szélsőjobbos félkatonai csoportok a konfliktusövezetben. Más kérdés, hogy a katolikus egyház és az emberjogi szervezetek képviselői megérkeztek, a túszok közül viszont egyelőre csak kettőt engedtek el, leszögezve, hogy ha bármilyen kísérletet észlelnek erőszakos kiszabadításukra, megölik őket. (A FARC esetében májusban volt is példa ilyesmire - Uribe elnök magára vállalta a felelősséget a katasztrófába fulladt akcióért: rögtön tíz százalékot ugrott amúgy is izmos népszerűségi indexe.)
Ami a nyolcszáz milicista november végi fegyverletételét illeti, a legfőbb kérdés az, hogy mi lesz velük a továbbiakban. A látványos aktus abba a hosszabb távú, elvileg ésszerű elképzelésbe illeszkedik, hogy ha a gerillafronton az egyik oldal kiszáll az erőszak körforgásából, a másik fél is erre kényszerül majd, miután megszűnik a hivatkozási alapja, következésképpen helyi társadalmi támogatottsága is. Ami pedig nem megy önként, azt megoldja erővel a hadsereg. Csakhogy a milicisták jelentős részének elvileg a bíróságok előtt kellene felelnie az elkövetett gyilkosságok, kábítószer-kereskedelem és más bűncselekmények miatt, így még maga a védelmi miniszter is aggályosnak tartja a politikai tárgyalásokat megelőzően beígért, homályosan körvonalazott amnesztiát.
A kolumbiai káosz központi eleme természetesen maga a kokatermesztés. Mostanában már föl sem merül, hogy a fogyasztás (tehát a kereslet) szempontjából elsősorban az Egyesült Államokat érintő problémát netán mégsem kizárólag a termelő felől kellene és lehetne kezelni. Kétségtelen, hogy a drogalapanyag termőterülete az elmúlt évben 30 százalékkal csökkent, és miután a cserjét pusztító vegyszer szórására egész helikopterflottát vásárolt az ország Amerikától, a tendencia tovább erősödhet. Csakhogy kérdés, sikerül-e ugyanebben az ütemben biztosítani más megélhetési forrást a termelőknek. Nem is beszélve arról, hogy a csökkenés mögött máris érzékelhető az ellentétes irányú folyamat: eddig érintetlen területekre és kisebb, nehezebben irtható parcellákra tevődik át a kokatermesztés - továbbá más országokba. Peruból és Bolíviából a korábbi visszaesés után máris növekedést jeleznek.
- kovácsy -
