- kovácsy -

Atáncfilm az nem olyan dolog, hogy beül az ember a moziba, gondol erre-arra, bámészkodik, elhelyezkedik, izeg-mozog még egy kicsit, aztán majd amit lát, az úgyis elsodorja. A táncfilmre ellazított lélekkel, mégis összpontosítva, várakozásteli, ámde türelmes, enyhén emelkedett állapotban illendő beülni. Az alkotók egyenrangú közösségét a felirat szerint a rendezőn kívül Orbán Ottó költő (felolvassa egy versét), Kurtág György, az elhangzó művek többségének zeneszerzője, Nádler István festő (az ő keze vonása íródik rá majd olykor a képekre) és természetesen a film tárgya és főszereplője, Ladányi Andrea alkotja. Nagyszerű táncos, testének, mozdulatainak kisugárzása van, nem is tácos, a mozduló, átlelkesített test művésze vagy mi, esendő bicsaklások, félénk támaszkeresések, beszorulás, vergődés, szívszorítóan gyönyörű, na. És van mögé egy pompás helyszín, a komáromi Monostori erőd kazamatái, termei és folyosói meg még néhány további, múzeumi tér. Ladányi Andrea moccan, a néző meg készen áll, hogy nézze. Nézze őt. De ezt Grunwalsky nem engedi. A vers rendben az elején, ott a helye:

Nem tudom már, honnan jött és miért pont így, nem a busz, az ötlet a közös filmről, főszerepben a 78-assal, pedig a sajtó mindvégig rajta volt a történeten, beszámolók és nyilatkozatok, tudni lehetett, hogy ez már befejezte, az még forgat, amaz pedig meg is vágta a magáét. Itt az új filmrendező-nemzedék, borongós nyamnyogás helyett életerő, komplikált művészkedés helyett bele a közepébe, Sturm és Drang - gondolták sokan lelkesedve. Némi okkal egyébként, miután egy-egy elfogadható munka az asztalra lett téve, és sorakozni kezdtek fesztiváldíjak is. Adott volt hát a várakozás, előlegezve a bizalom.

Még ha leszámítjuk is az öncsaló nosztalgiát, egyértelmű, hogy a hétköznapi, munkán kívüli tevés-levés volt a legelviselhetőbb tere az elmúlt, levitézlett rendszernek - a tiltott cselekedeteket nem számítva természetesen. Evés, strand, zenehallgatás, leülni az új tévé elé, divatos nejloning, mindenféle apró marhaság a lassan színesedő tárgyi környezetben. Ennek a békés langytérnek a kis változásaiban kapott szerepet a hatvanas évektől minden magyar család életében az Endéká, illetve ami egyet jelentett vele: a sok kis műanyag vacak, a mindenféle apró kézi készülék, visszatekintve inkább a szélső pontjait, semmint gazdagságát illetően színes választékban. Célirányosan cserélhető fejekkel ellátott elektromos házi masszírozó készülék - hogy szándékosan egy olyan darabot említsek, amely a kiállításon nem kapott helyet. De szinte érdektelen, hogy mit hoztak el Budapestre a stílszerűen az egykori keletnémet szocialista városban, az eredetileg Sztálin nevét viselő Eisenhüttenstadtban felállított dokumentációs központ anyagából: meglehetősen egységes hangulatot sugároznak a tárgyak. Van így is éppen elég korfestő, egykor Magyarországot is elárasztó darab a "bebo sher" villanyborotvától kezdve az UMF Ruhla karórákon, a színes billentyűkkel ellátott, agresszív hangú Triola melodikán és a Komet (= üstökös) hajszárítón keresztül a Minett kazettás magnóig, és akkor a mindenféle műanyag asztali apróságról, a tyúk alakú lágytojás-tartóról, a hosszú nyelű műanyag kiskanálról, a számtalan kicsi, haloványan színes, hamar elkopó-elkoszosodó tányérkáról nem is szóltunk. Pedig az endékás hétköznapoknak a kiállítás sugallata - és homályosuló emlékeink - szerint valóban ez a lényege. Plasztik és műgumi. Csupa kicsinyes praktikusság, nyomorúságos és igénytelen - miközben "modernnek" szánt és hirdetett -, filléreskedő olcsóság, maga a mindennapi kispálya, a lenyomott, ócska magánszabadság. A vacak.

Dél-Amerika legszegényebb országa számára egyfajta mentőövet jelenthetnének az elmúlt évtized folyamán felfedezett újabb és újabb földgázkészletek, de a lakosságnak a jelek szerint elege van a korábbi privatizációs programok eredménytelenségéből, a tartós szegénységből. A nagy üzlet helyett békétlenség, kilábalás helyett robbanásveszélyes közállapotok.

Jocelyn Murray (szerk.): Az afrikai világ atlasza

Három-négy film egy oldalpáron, rövid tartalom, egy-egy jellegzetes kocka - ötven évet pergetünk végig egyetlen nagy, összevágott dokumentumfilmként a két kezünkben. Emlék, emlék, hatvanas-hetvenes évek, Schirilla hosszú futása Gazdag Gyulától, Sára Sándor Vízkeresztje, Zolnaytól a Fotográfia, sorolhatnánk persze, és föl is merülhetne, hogy mikortól már és meddig még dokumentum a dokumentum, hol metsz bele a játékfilm amúgy is többek között éppen felé terjeszkedő határaiba. Szó van erről is természetesen, mert a filmleírásokat többek között erről is töprengő tanulmányok kísérik, a frappáns és pontos korszakoló bevezetőkről nem is szólva.

A múlt héten négy iráni parlamenti képviselő ülősztrájkkal elérte, hogy a júniusi tüntetések kapcsán bíróság elé állítandó személyek ügyét világi bíróságon, nyílt tárgyaláson, védőügyvédek jelenlétében tárgyalják, ami szokatlan és meglehetősen jelentős eredménynek számít.

Divattörténeti szemelvénygyűjteményben téblábolhatunk egész nyáron át a budai Várban. El lehet ámuldozni szövetek és hímzések finomságán, fodrok és uszályok hívságán, régi korok szokásainak különc szeszélyein - kinek-kinek kedve szerint.

Szabadság és megbékélés, igazságosság és egyenlőség - majd´ elszáll a nagy és szép szavaktól az Egyesült Libériaiak a Megbékélésért és a Demokráciáért (angolul és rövidítve: LURD) nevű felkelő szervezet "alkotmánya". Hogy aztán mi maradna az ígéretekből, ha a LURD fegyveresei felülkerekednének a kormánycsapatokon, ezt az elmúlt napok fejleményeit követően kissé korai volna találgatni. Jelenleg ugyanis az utóbbiak oldalán áll a hadiszerencse.

Egyfajta kezességet vállalt az ENSZ a másfél éve tartó kongói béketárgyalások eredményének megszilárdítására, amikor három hónapra egy 1400 fős békefenntartó haderőt küldött a Kongói Demokratikus Köztársaság északkeleti határvidékére. A siker kétséges, és nem kizárt, hogy egy újabb, etnikai alapú vérfürdő küszöbén állunk.

Különböző szintű választások jegyében telt az utóbbi hónap Nigériában. A parlamenti választásokat a tartományi kormányzók és az államfő, végül a tartományi törvényhozó testületek megválasztása követte. Ez volt az első eset az ország függetlenségének 43 éves történetében, amikor polgári kormányzat polgári kormányzatnak adta át a hatalmat.