Maga az Európai Tanács (ET) az állam- és kormányfõk csúcstalálkozóiból kinõve 1974-ben nyerte el intézményi kereteit, amelyeket az alkotmány tovább finomított. Például a jelenlegi félévenkénti rotációval szemben - amelyben Írország után most éppen Hollandia a soros - két és fél évig marad majd hivatalban az elnöke, akinek nem lehet semmiféle hazai megbízatása. A testület eddig is, ezután is konszenzussal, zártkörû tanácskozásokon dönt. (Az ET-nek semmi köze az Európa Tanácshoz, amely az Európai Uniótól függetlenül mûködõ nemzetközi szervezet.)
A szóban forgó szavazási súlyozások és arányok az Európai Unió Tanácsán (Miniszterek Tanácsán, MT) belül érvényesülnek. Ez a testület hozza a tényleges uniós döntéseket. Váltakozó összetételben, évente vagy száz alkalommal ülésezik, a tagországoknak az éppen tárgyalt ügycsoportban illetékes miniszterei alkotják. Hatalmas szakapparátus áll mögtte, amelynek fontos szereplõi a tagországok állandó uniós képviseletének vezetõi és munkatársai - szinte kihelyezett minisztériumokként.
Az uniós együttmûködés mélyülésével párhuzamosan az eldöntendõ ügyek szaporodása és a tagországok számának a növekedése hozta létre a mai helyzetet, amikor a döntések nagy részét már a minõsített többség elvének érvényesítésével hozzák. Ezt az elvet (amely az MT nemzetek feletti jellegét hivatott hangsúlyozni) újból rögzíti, alkalmazását pedig egyszerûbbé kívánta tenni az alkotmányozó konvent.
A ma is érvényes rendszer a 12 tagú - még nem uniónak nevezett - közösség idején született. A tagállamok lakosságszámuk függvényében 2 és 10 közötti számú szavazattal rendelkeznek. Ez természete-sen - és szándékosan - a kis orszá-goknak kedvez: a több mint nyolc-vanmilliós Németországnak csak kétszer annyi szavazata van (10), mint az ötödakkora népességû Hol-landiának (5). Ezek az arányok érvényesültek az 1995-ös (osztrák-finn-svéd) és az idei bõvítéskor is, bár most már csak rövid, átmeneti idõre. Így Magyarországnak jelenleg ugyanannyi szavazata van, mint Hollandiának. Az immár 124 szavazatból 88 szükséges a minõsített többséghez. Amennyiben a szavazásra feltett kérdést nem az Európai Bizottság terjesztette az MT elé, még arra is szükség van, hogy a tagországok legalább kétharmada egyetértsen a döntéssel - amely ezáltal konszenzus-közelibbé válik. A rendszert - brit nyomásra - még 1995-ben kiegészítették egy olyan megszorítással, hogy a minõsített többséghez (akkor) szükséges 62 helyett 65 szavazatra legyen szükség, vagyis egy döntést ugyanannyi ország összefogásával meg lehessen akadályozni, mint addig. Igaz, ez az ún. blokkoló, akadályozó kisebbség nem söpri el az elõterjesztett javaslatot, csak a módosítását kényszeríti ki.
Ezt a rendszert módosította a 2000 decemberében nagy keservesen kialkudott nizzai szerzõdés, amelynek az ide vonatkozó pontjai november 1-jén (bizonyos dokumentumokban 2005. január 1-jén) lépnek hatályba. A szerzõdés, amely a mostani bõvítést hivatalos uniós céllá emelte, kiterjesztette a minõsített többséget igénylõ döntések körét, ugyanakkor átalakította a szavazati súlyarányokat, amelyek a csatlakozni kívánó, alacsony lakosságszámú országok belépése után a nagy országok rovására tovább torzultak volna. A nizzai rendszer valamelyest széthúzza a mezõnyt: például a magyar, holland és német szavazatok száma 12, 13, illetve 29, de a nem egészen 400 ezer lakosú Máltának is 3 szavazata van. Az új felosztás összesen 321 szavazatot jelent, amibõl 232 kell a minõsített többséghez. Meghatározott esetekben ezt itt is kiegészíti az a feltétel, hogy a tagországok számszerû többsége - meghatározott esetekben kétharmada - is a szükséges szavazatszám mögött álljon. Ellensúlyként pedig bármely tagország kérheti annak az ellenõrzését, hogy mindez így együtt lefedi-e a teljes lakosság 62 százalékát - ha nem, a döntést nem lehet elfogadottnak tekinteni. Világos, hogy ezek a megszorítások a többségi "koalíciók" kialakítását, esetleges megcsontosodását nehezítik meg, másrészt megkönnyítik az adott döntést akadályozó kisebbség létrejöttét. Tudatosítsuk még egyszer: a nizzai szerzõdés által lefektetett feltételek egészen 2009. október 31-ig, tehát a következõ európai parlamenti választások utánig, az új Európai Bizottság megalakításáig érvényben maradnak, és csak akkor váltják le õket az alkotmány kompromisszumos elvei - már amennyiben valamennyi tagország (majd egyharmaduk népszavazással) rájuk bólint.
A Valéry Giscard d'Estaing egykori francia köztársasági elnök irányításával kidolgozott alkotmánytervezet valóban leegyszerûsítette volna ezt az egyre bonyolódó rendszert. A kettõs többség elve értelmében egy-egy döntéshez egyrészt a tagországok zömének a beleegyezése szükséges, másrészt az, hogy az egyetértõ országok kitegyék az uniós összlakosság legalább 60 százalékát.
Ez az elképzelés a különféle nyomások hatásának eredõjeként végül módosult, mindkét küszöbértéket 5 százalékkal megemelték: a tagországok 55, az összlakosság 65 százaléka kell a többségi döntéshez. Az utóbbi arányszám ellentételezéseként született az a megszorító klauzula, hogy a lakosság 35 százalékát maga mögött tudó kisebbség csak akkor akadályozhat meg egy döntést, ha legalább négy tagországból adódik össze. (Ennek egyébként az a nem túl jóhiszemû aggodalom ad értelmet, hogy adott esetben a németek és a franciák egy további "nagy" maguk mellé állításával megbéníthatják a döntéshozatalt, megzsarolva ezzel a többieket.) Ugyanakkor még ezt is finomítja egy további megszorító feltétel: amennyiben a tagországok 40 százaléka, legalább 30 százaléknyi lakosságot képviselve ellenez egy javaslatot, az MT-nek újra "intenzíven meg kell vitatnia" a kérdést, majd "ésszerû határidõn belül" döntésre kell jutnia. Ez a kikötés a tervek szerint 2014-ig marad majd érvényben, amikor is az MT minõsített többségi döntéssel eltörölheti. Az utóbbi egyébként a bel- és külügyek, valamint az igazságszolgáltatás területén érvényesül majd elsõsorban, továbbá azokban a ritka esetekben, amikor a döntésre nem az Európai Bizottság kezdeményezése alapján kerül sor.
- kovácsy -
