Szabadság és megbékélés, igazságosság és egyenlőség - majd´ elszáll a nagy és szép szavaktól az Egyesült Libériaiak a Megbékélésért és a Demokráciáért (angolul és rövidítve: LURD) nevű felkelő szervezet "alkotmánya". Hogy aztán mi maradna az ígéretekből, ha a LURD fegyveresei felülkerekednének a kormánycsapatokon, ezt az elmúlt napok fejleményeit követően kissé korai volna találgatni. Jelenleg ugyanis az utóbbiak oldalán áll a hadiszerencse.Komoly fordulat ez az egy héttel korábbi állapotokhoz képest. Charles Ghankay Taylor libériai államfő politikai jövőjéért akkor egy rongyos petákot sem adott volna a magára valamit is adó politikai elemző. A szomszédos, hasonlóan kicsi országban, Sierra Leonéban korábban elkövetett háborús bűnöket vizsgáló ENSZ-bíróság január legelején letartóztatási parancsot adott ki ellene, miután többrendbeli bűnösnek találta az ottani, szerencsére már befejeződött polgárháború kapcsán. Épp Ghánában tartózkodott ekkor, de haza tudott iszkolni - pontosabban: kiengedték a ghánai hatóságok. Otthon viszont egy kormányon belüli puccskísérlet híre várta, de megúszta ezt is, mert többek között a hadsereg első embere is mellette maradt. Ráadásul minden jel arra mutatott, hogy a főváros határához érkezett felkelőket már nem lehet megállítani - mint láttuk, ezen a téren is fordult a kocka.
Ezek tehát a kaotikus tények, mellettük pedig egy hatalmas kérdőjel a "miért" kérdése után. A választ szokás szerint nem lehet eléggé korai időponttól kezdeni. 1847 a bűvös évszám, ettől az évtől kezdve létezik Libéria, az őshazájukba visszatelepülni kívánó felszabadított amerikai rabszolgák országa - Afrika első szabad állama a gyarmatosítás kezdete óta.
Békés, csendes
országépítéssel teltek az évtizedek - 1980-ig. Legalábbis ez látszott messziről, az viszont egyáltalán nem, hogy a többségben lévő őslakosoknak már nagyon elegük volt a társadalmi leosztásból: a vissza-, vagyis betelepült elit kezében voltak a hatalmi pozíciók politikában, gazdaságiban, hadseregben egyaránt. Az altiszti kar 1980-ban sikeres puccsot hajtott végre. Taylor, aki apai ágon betelepülő, anyai ágon őslakos volt - az utóbbi körülményt később a hazai csengésű Ghankay keresztnév felvételével is nyomatékosította - egyesült államokbeli közgazdasági tanulmányait követően alacsony szintű, de pénzközeli kormányzati pozícióba került ekkor. Máig sem világos, hogy valóban sikkasztott-e, tény viszont, hogy visszamenekült az USA-ba, ahol egy libériai kiadatási kérelem hatására bebörtönözték. Homály fedi azt is, hogyan sikerült aztán megszöknie, netán a libériai törzsőrmester-diktatúra amerikai ellenlábasait kell-e keresni életének eme szerencsés fordulata mögött. Tény viszont, hogy 1989 végén egy kicsi felkelő csapat élén lépett újra hazai földre, elvileg a siker minden esélye nélkül, eltekintve attól, hogy a puccsisták az ország gazdasági lenullázásán kívül nem tudtak eredményt felmutatni. Samuel Doe elnök, aki a krahn törzsből származott, ugyanebből a közösségből verbuvált katonáival látványos mészárlások útján próbálta elfojtani a bimbózó mozgalmat, pörgésnek indult a bosszúspirál, formálódni kezdtek az új etnikai ellentétek. Charles Taylor csapatai már 1990-ben elfoglalták a fővárost, Samuel Doe-t pedig - bekapcsolt videokamera előtt - halálra kínozták. Ekkortájt és itt jelentek meg először Afrikában a gyerek katonák, legyilkolt családok sok vért látott, könyörtelenségre nevelt maradékai, akik kifelé tébolyodott, befelé viszont fegyelmezett, tudatosan drogkezelt harcosokká fejlődtek az idők folyamán. Ugyancsak ekkor és itt alakult ki az afrikai polgárháború új típusa, amelyben nincsenek világos frontvonalak, nem ítélhető meg a harctéri helyzet állása, és kívülről csak a hullahegyek látszanak, ha látszanak, meg a menekülők százezrei, akiknek nincs miért rokonszenvezniük egyik hadviselő féllel sem, rettegniük viszont mindegyiktől egyformán kell.
Ez utóbbi körülmény magyarázza, hogy
hét borzalmas év
után Taylort nemzetközi felügyelet alatt nagy többséggel elnökké választotta Libéria népe. Nem volt ugyanis más választás: vagy ő, aki a legerősebb, vagy pedig a polgárháború. (Egy állítólagos korabeli nem hivatalos libériai szlogen megfogalmazásában: "Megölted az anyámat, megölted az apámat - rád szavazok!")
Csakhogy ettől még nem lett béke az országban, csupán átmenetileg a határvidékekre korlátozódtak a harcok - most a korábbi hadsereg katonáiból lettek felkelők és viszont. Még az a gyakorlat sem változott meg, hogy a fegyveres csoportok a határ túloldalán - Sierra Leonéban, Guineában, Elefántcsontparton -, a népes menekülttáborokban toborozták az utánpótlást, aligha kizárólag hűvös észérvekre hagyatkozva. Charles Taylor viszont egyre inkább a nemzetközi közfigyelem látókörébe került, mint a libériainál is kegyetlenebb Sierra Leone-i polgárháború felkelői oldalának legfőbb támasza. (Itt az a szokás vert gyökeret, hogy az ellenfél feltételezett támogatóinak bozótvágó késsel csonkolták a végtagjait.) Sierra Leone a gyémántbányái miatt volt érdekes az 1997 óta harcban állók és a libériai elnök számára, és az ottani háború talán mind a mai napig tartana, ha ezúttal nem ébred föl a szokottnál gyorsabban a külvilág. Először a nyugat-afrikai országok, később az ENSZ is bekapcsolódott a béketeremtésbe és -fenntartásba, ami így is csak tavaly hozott - remélhetőleg - végleges eredményt.
Ekkorra viszont már Libériában szabadult el megint a pokol. Bebizonyosodott, hogy a - leginkább a mandingo törzshöz köthető - LURD akciói valóságosak, és nem Taylor találta ki őket, hogy elérje a Libériával szembeni fegyverembargó feloldását. Idén pedig a krahn törzs felkelői is megjelentek Mozgalom a Libériai Demokráciáért - MODEL - néven.
Libéria esetében a nemzetközi érdeklődés egyelőre (tavaly ősz óta) csak a Ghánában zajló béketárgyalásokban betöltött közvetítő szerepig jutott el - miközben a külföldiek jelentős részét (elsősorban a nyugatiakat) június elején evakuálták. A múlt héten már bizakodó jelentéseket adtak ki a közelgő fegyverszünettel kapcsolatban. Csakhogy a felkelők most újra előálltak korábban már elejtett követelésükkel:
előbb mondjon le
Taylor, aztán következhet bármiféle megállapodás. ´ viszont az elmúlt napok katonai sikerei után tisztségéhez méltó benyomást igyekszik kelteni: nyugalomra, normális életvitelre biztatja a lakosságot, nyissanak ki a boltok, a gyerekek pedig szépen járjanak iskolába. Az utóbbi felszólítás értékét sajnos csökkenti kissé, hogy Monrovia iskoláiban jelenleg menekültek tízezrei várják, hogy béke legyen végre.
- kovácsy -
Hálózat
Libéria az évek során egy fokozatosan terebélyesedő nemzetközi konfliktus-rendszer középpontjába került. Az északi szomszéd, Guinea kormánya és főleg az ottani határ menti lakosság számára az évek során egyre terhesebbé vált a Sierra Leone-i és libériai menekültek jelenléte, akiknek a száma 2001-ben már 400 000 körül mozgott. Ezzel és egy sikertelen guineai puccskísérlet tényével is magyarázható a feszült viszony, amely kölcsönös vádaskodásokban ölt testet. Guinea és Libéria kormánya egyaránt állítja, hogy a másik fél támogatást nyújt a hatalom megragadására törő felkelőknek. Mindezt határ menti villongások és átcsapások színezik, amelyekről többnyire nem derül ki bizonyítható módon, hogy valójában reguláris erők vagy felkelő csoportok állnak-e a hátterükben.
Tavaly, amikor a Libériával északkelet és kelet felől határos Elefántcsontparton kezdődött polgárháború, Charles Taylor hamar gyanúba keveredett, hogy támogatta a puccsista Robert Guei-t, az év végén meggyilkolt régi szövetségesét. Két, újonnan alakult ottani felkelő csoport a hírek szerint libériai katonai tanácsadók baráti segítségét élvezi. De az elefántcsontparti hadsereg sem tétlenkedik: francia békefenntartó katonák nem is olyan régen fogtak el egy menekülttáborokban toborzott libériaiakból álló egységet, amelynek a tagjai azt vallották, hogy az ottani haderőhöz tartoznak. Megfigyelői jelentések születtek arról is, hogy a LURD kifejezetten közreműködik a toborzásban, amit Elefántcsontpart azzal hálál meg, hogy fegyvert szállít a libériai felkelőknek. Az ottani helyzet a hatályban lévő fegyverszüneti megállapodás dacára is elég ingatag ahhoz, hogy valamennyi fél számára perspektívát kínáljon a jövőbeni együttműködéshez. Még szerencse, hogy Libériát dél felől az Atlanti-óceán határolja.
