Nyilvánvaló, hogy a Vajdahunyadvárnak a bejárattól legtávolabb eső része az, ahol az új állandó kiállítás helyet kapott, európázó vitrinek, tablók között juthatni oda, és közbeesik még mindenféle gyűjtögetés meg méhészkedés is, nem beszélve erdészetről, fakitermelésről. Végül aztán, amikor már nem is remélnénk, egy alacsony ajtó mögött a pincébe vezetnek a lépcsők. Az elhelyezés tehát stílszerű. A térkialakítás adottságai miatt nem világos viszont, hol is van a kiállítás kezdőpontja, így aztán a rejtett szögletbe épített ókori kocsma és bolt, ahol egymás melletti cserépedényekből mérték a bort és az olajat, nem tűnik szembe idejében, így hát máris az éppen Levédiába érkező őseink közé érkezünk, akik itt találkoztak először a szőlőműveléssel, innen való a vonatkozó szókincs jó része is.
Az előzetes jelzések a Magyar Mezőgazdasági Múzeum kiállításának történeti jellegére utaltak, a tényleges cím (A magyar szőlő és bor Európában) a szórólap szövegéhez hasonlóan a külső összefüggésekre. Az efféle információk persze csak arra jók, hogy az ember félredobja józan ítélőképességét, valamint empirikus tudását arról, hogy hol él, és már jöhetnek is az infantilis, túlzott várakozások. A vége mindenképpen a csalódás valamilyen foka, és csak azzal vigasztalódhatunk, hogy direkt akartuk magunknak a rosszat. Nem mintha ne lenne élvezet végigszemlézni a különböző korokból fennmaradt görbe szőlőmetsző késeket, legyenek azok baltásak vagy balta nélküliek a fokuk felől. És a java még csak ezután jön, sorban, fokozatosan. A kádármesterség megannyi remeke: csöbrök és a kisebb prések alá helyezett kármentők, mindenféle dongás edények, legbelül pedig a száz-kétszáz éves súlyos, tekintélyes, faragott díszítésű prések. (ungarischer kádár - österreichischer kádár, mutatott rá egyszer egy hazánkba települt osztrák borász egy-egy hordóra, miközben a belőlük nyert bort ízleltük és vetettük össze tudományosan, s a "sajnos" szócskát helyettesítő széttárt kar, hozzá az arcmozdulat nem a hazai mester kezét dicsérte, ámde ez mindegy most, azok a formás kis Antal hordók ott, a kiállításon csak tökéletesek lehettek a maguk korában. A hordókészítés félelmetesen görbe és éles eszközeinél pedig csak a "nagy kádárgyalu" tűnt aggasztóbbnak.
Szóval igazán remekül eltárgyazgathat itt az ember, a mindenféle sutuk, levegőző dugók és nyitó kapák derűs világában, a fényképekről megállapítva, milyen pompás mulatság lehetett a filoxéra idején a szénkénegezés, amikor a különféle vegyszerek belélegzése ellen legfeljebb a kackiásra pödört bajusz nyújtott védelmet. Ruszt, Szerémség, Küküllőmente, arad-ménesi Hegyalja (a ménesi vincellérképző iskolával) - mind odalett Trianonnal - esik szó erről is, aztán tekintélyes szőlőfürtök formalinban, sorközművelő kultivátor. Ha nem is végeláthatatlanul - ahhoz a hely is, talán maga a rendelkezésre álló tárgyi anyag is kicsi, legfőképpen pedig minden bizonnyal a pénznek a mennyisége, amit a kiállításra lehetett költeni -, de zúdulnak a tárgyak a látogatóra, anélkül, hogy tisztulna a kép, hogy bővülnének áttekintő technikai, társadalomtörténeti ismereteink. Ehhez leginkább talán térképekből, folyamatábrákból kellene több, és elkelne némi videodokumentáció is, ha más nem, egy kis monitor valamelyik sarokban. Vagy egy okos kis katalógus, ahol valóban fölcsillannának azok a bizonyos "európai kölcsönkapcsolatok". Mert jó persze így is, érdekes és sokféle, mégis az a végső érzése az embernek, hogy ha már ennyi mindent megmutattak belőle, jó volna látni magát a dolgot is: hogyan, miért és mi az, hogy magyar szőlő és bor, pláne Európában.
- kovácsy -
