"azt mondja a lélek a testnek
megjártam minden járatod folyosód üreged
(...)
most repülj
és a test szárnyak nélkül sután fölemelkedik".
És lőn. A zene persze lenyűgöző, és nemcsak Kurtágé, hanem a Für Elisét variáló Lajkó Félixé is. Nádler István fehér vonalaival, a bizonytalan iránykeresésekkel és keretezésekkel viszont már nehezebb megbarátkozni. Miért pont akkor, miért pont ott, úgy, meg egyáltalán: biztos-e, hogy valaminek a mozdulatokba fogalmazását vizuális belenyúlásokkal pontosítani, értelmezni lehet? Egyáltalán: kell? Szabad?
Aztán még egy lapáttal: a mozgóképbevágások csak ezután jönnek. Táncfilm - most még több holokauszttal. A halálba menetelők, a füstölgő romok mint a borzalom esztétikuma, nehogy már elég legyen az ember kozmikus kiszolgáltatottságából az, amit Ladányi Andrea a mozdulataival mutat. De újabb lapát, még innen is tovább, a legvégsőkig: a táncoló Ladányi Andrea a rendezőnek a táncoló L. A.-ról készített fotóinak (tudjuk, van rengeteg - háttér: Monostori erőd -, kiállítás is volt belőlük a Ludwigban, ahol amúgy Brassait szoktak kiállítani, neki nem az elszállt kattintgatásait) a takarásában. Aztán a vége felé (+1 lapát) át-átcsap a kép: kislányok egy lakásban, kulturáltan zenélgetve, játszadozva, vagyis az élet is megy tovább meg a múlt is, komoran, mögötte, de pontosan értsük ám!
Amúgy Ladányi Andreát még szívesen néztük volna.
- kovácsy -
Forgalmazza a Budapest Film
