Egyfajta kezességet vállalt az ENSZ a másfél éve tartó kongói béketárgyalások eredményének megszilárdítására, amikor három hónapra egy 1400 fős békefenntartó haderőt küldött a Kongói Demokratikus Köztársaság északkeleti határvidékére. A siker kétséges, és nem kizárt, hogy egy újabb, etnikai alapú vérfürdő küszöbén állunk.Nem könnyű meghatározni a kongói polgárháború kirobbanásának időpontját, már csak azért sem, mert a konfliktus különböző, gyakran egymást is átmetsző, az évek folyamán többször is megváltozott frontvonalak mentén zajlik. De induljunk mondjuk 1996-tól, amikor az ország ura - habár többnyire európai gyógyintézetekben kezelték - még Mobutu volt, akinek az uralma el tudta fojtani a politikai és etnikai ellentéteket, miközben ő maga és családja következetesen kirabolta az országot. Ekkortól kezdték üldözni az új ruandai kormány csapatai az 1994-es népirtásnak a hutu népcsoporthoz tartozó tetteseit az akkor még Zaire néven ismert hatalmas ország területén is. Ruandában a hutu irányítású korábbi kormány helyére a tuszi többségű, korábban Ugandában kiképzett felszabadító hadsereg vezetői léptek, alapjában véve pacifikálták az országot, a népirtásban közvetlen szerepet nem vállaló hutu katonáknak pedig háborítatlanságot ígértek. Ezt az ígéretet az utóbbiak vezetői hamisnak tekintették, és kifejezetten megtiltották embereiknek, hogy hazatérjenek.
Mindezzel párhuzamosan - ugyancsak ugandai és immár ruandai támogatással is - megkezdték egészen Zaire fővárosáig, Kinshasáig vezető diadalútjukat a Mobutu-ellenes felkelők, akiknek - főleg a diktátor halála után - nemigen kellett komoly ellenállással számolniuk, hiszen a reguláris hadsereg addigra többé-kevésbé szétzüllött. 1997 májusában a felkelők vezetője, Laurent-Désiré Kabila lett az új államfő, az ország pedig a Kongói Demokratikus Köztársaság nevet vette föl.
A következő három év folyamán újabb, immár Kabilával szemben álló felkelő csoportok álltak össze az ország keleti részében, amely a főváros felől csak nagy üggyel-bajjal közelíthető meg, miután a közlekedés egyetlen, folyamatosan használható útvonala a Kongó folyó. Ez viszont egyszersmind az északi, illetve a nyugati határa is az országnak, amelynek a belső területei ily módon a mindenkori helyi erők uralma alatt állnak. Pontosabban és a keleti országrészre vonatkoztatva:
nyomorban és elmondhatatlan szenvedésben
vegetálnak, kiszolgáltatva a helyi konfliktusok hullámzó erőviszonyainak. Itt, az Ugandával és Ruandával érintkező határterületen már évek óta nem volt béke. A különféle, meglehetősen bizonytalan becslések három-négy millióra vagy még többre teszik a kongói polgárháború halálos áldozatainak a számát. Az embereknek csupán egy része esett a fegyverek áldozatául, a többiekkel a járvány és az éhínség végzett. Hogy mindez részleteiben hogyan zajlott le, ezt már valószínűleg sohasem lehet kideríteni. Tény, hogy a növekvő kongói instabilitás hónapjaiban, 1998-ban Uganda és Ruanda egyszerűen megszállta a Kongói DK keleti területeit, amire válaszul a központi kormányzat Angolától, Namíbiától és mindenekelőtt Zimbabwétól kapott fegyveres segítséget. A regionális konfliktus benyomását keltő háborúnak egyik résztvevő oldaláról sem voltak távlatos stratégiai okai, hacsak nem számít ilyennek az a törekvés, hogy minél gyorsabban minél többet megszerezzenek Kongó óriási tömegű természeti kincseiből - nemcsak aranyból vagy gyémántból, hanem a legfejlettebb technika által használt kobaltból és coltanból is itt találhatók a világ legnagyobb készletei.
Elsősorban a dél-afrikai diplomáciai erőfeszítéseknek köszönhető, hogy az idei év elejére körvonalazódni kezdett egy olyan megállapodás - immár a 2001 elején meggyilkolt Laurent Kabila fia, Joseph Kabila közreműködésével -, amely két évre bevonná az ország irányításába a keleti végek ugandai, illetve ruandai támogatást élvező felkelőit is. Ezután pedig - elvileg - demokratikus választások döntenének az ország további sorsáról. Csakhogy az elmúlt hetekben ismét rosszra fordult minden. Miután május elején az utolsó ugandai egységek is kivonultak Kongó keleti térségéből, és úgy tűnt, hogy nagy nehezen összeáll
az átmeneti kormány,
újabb véres összecsapásokról érkeztek hírek az országrészből, konkrétan Ituri tartományból. Ezt a közigazgatási egységet - Bunia székhellyel - 1999-ben alakították ki az ugandai megszálló erők, amelyek fegyverbarátsága a ruandai csapatokkal addigra feledhető emlék maradt csupán. A ruandaiak hivatalosan már előbb távoztak a valamivel délebbre fekvő kongói területekről, de bizonyos megfigyelők úgy tudják, hogy pár ezren ott maradtak, és az általuk támogatott helyi felkelő csoport, a Szövetség a Kongói Demokráciáért emberei az ő irányításukkal közelednek Ituri felé, összecsapni az ottani, szintén a központi kormányzat ellen harcoló erőkkel.
Mindez már így is kellőképpen bonyolult, de még csak most érkeztünk el a jelenlegi helyzet legaggasztóbb mozzanatáig, az egyre éleződő hema-lendu konfliktusig. A két, azonos nyelvet beszélő, korábban egymás között rendszeresen házasodó népcsoport viszonya hasonló a ruandai - valamint a burundi - tuszik és hutuk szembenállásához. A hemák - miként a tuszik - többsége állattenyésztő és kereskedő, a lenduk - a hutukhoz hasonlóan - letelepedett földművesek. A két csoport ellentéteit egyrészt a földterület szűkössége váltja ki, másrészt a társadalmi különbségek, hiszen a mozgékonyabb hemák előnyösebb társadalmi pozíciókat foglaltak el, korábban képzettebbek is voltak - habár ennek a jelenlegi viszonyok között nincs jelentősége. A helyi forrásokra, mindenekelőtt papokra hivatkozó beszámolók szerint az elmúlt évek folyamán a két csoport egyre inkább azonosult a hosszabb ideje tartó és kiélezettebb ruandai szembenállás megfelelő résztvevőjével, amit csak erősít, hogy a korábban említett hutu fegyveresek mind a mai napig tízezrével táboroznak kongói területen - gyökértelenségükkel feltehetően csak fokozva a feszültséget. Csak május folyamán (az ugandaiak távozása után) több száz halottja volt a két csoport - tiszta etnikumokról aligha lehet beszélni - egyre kegyetlenebb összecsapásainak, a háború legeleje óta meggyilkoltak számát pedig hatvanezerre becsüli az Amnesty International. A horror képtelenségét csak fokozza, hogy a két népcsoport tagjai együttesen is kisebbséget alkotnak a térség lakosságán belül. Csakhogy a kongói közállapotok a képtelenségek egyetlen, zavaros halmazát alkotják. Mivel magyarázhatnánk például, hogy a fővárosban az elmúlt néhány év folyamán tízezrével bukkantak fel az olyan gyerekek, akiket azért tett ki az utcára széthullott családjuk valamelyik maradéka, többnyire egy távoli rokon, mert állítólag ártó erővel rendelkeznek? Hogy kerülhettek abba a helyzetbe az őserdőben élő - a többség által korábban is ember alatti lényeknek tekintett - pigmeusok, hogy többszörösen megerősített panaszaik szerint minden fegyveres valósággal vadászik rájuk, mert belső szerveiknek
mágikus erőt
tulajdonítanak, amelyet magukévá tehetnek, amennyiben ezeket a szerveiket elfogyasztják? Európai tudósítók is beszámoltak olyan esetekről, amikor portyázó milicisták emberi testrészeket emeltek magasba szuronyokon, botokon, miközben az ENSZ korlátozott hatáskörű békefenntartói rettegve figyelték őket páncélozott járműveikből. Nem ok nélkül: alig néhány hete találták meg két eltűnt ENSZ-megfigyelő darabokra szabdalt holttestének maradványait Ituri tartomány székhelye közelében.
Ezt az egész borzalmat a világszervezet most éppen úgy próbálja kezelni, hogy egy fegyverhasználatra is feljogosított, 1400 tagú haderőt küld ebbe a városba, Buniába. Az egység felállításába az EU is bekapcsolódott - ez az első uniós akció Európán kívül. Az első csoport - egy francia egység - múlt pénteken érkezett a helyszínre. Szombaton máris komoly tűzerejű összecsapás zajlott le a hema és lendu milíciák között - mindkét fél tudja ugyanis, hogy az ENSZ-csapatok legfeljebb a status quo fenntartására képesek, a status quo pedig az utolsó pillanatig alakítható. A franciákon kívül várhatóan brit, belga, ír és svéd katonákból áll majd az új béketeremtő haderő, amelyhez a tervek szerint szenegáli és dél-afrikai egységek is csatlakoznak. Mindez azonban legfeljebb arra lesz elég, hogy pacifikálják Bunia városát, és helyreállítsák a helyi repülőtér kifutópályáját. Az ENSZ-haderő mandátuma ugyanis nem terjed tovább a környező területekre, ahol a mészárlás változatlanul folytatódhat - és ha az elmúlt hetek eseményeit vesszük alapul, minden bizonnyal folytatódik is.
Úgy becsülik, hogy Ituri tartományban hétszázezer lendu és százötvenezer hema él. Természetesen nem mind fegyveresek, és a többség minden bizonnyal békében szeretne élni végre - jelzi ezt az a lelkesedés is, amellyel a helyiek minden rossz tapasztalatuk és csalódásuk ellenére az újonnan érkezett ENSZ-katonákat fogadták. Csakhogy a milíciák, a felkelő szervezetek tagjai számára a fegyverben töltött hosszú évek veszítenék el mégoly kétes értelmüket, ha most hirtelen visszatérnének a civil életbe, amely a nyomorral, az éhezéssel jelent egyet. Innen nézve a két év múlva remélt demokatikus választások reménye meglehetősen bágyadt sóhajnak tűnik.
- kovácsy -
