Kiállítás: A létező vacak (A keletnémet hétköznapok tárgyi kultúrája)

  • - kovácsy -
  • 2003. október 16.

Tudomány

Még ha leszámítjuk is az öncsaló nosztalgiát, egyértelmű, hogy a hétköznapi, munkán kívüli tevés-levés volt a legelviselhetőbb tere az elmúlt, levitézlett rendszernek - a tiltott cselekedeteket nem számítva természetesen. Evés, strand, zenehallgatás, leülni az új tévé elé, divatos nejloning, mindenféle apró marhaság a lassan színesedő tárgyi környezetben. Ennek a békés langytérnek a kis változásaiban kapott szerepet a hatvanas évektől minden magyar család életében az Endéká, illetve ami egyet jelentett vele: a sok kis műanyag vacak, a mindenféle apró kézi készülék, visszatekintve inkább a szélső pontjait, semmint gazdagságát illetően színes választékban. Célirányosan cserélhető fejekkel ellátott elektromos házi masszírozó készülék - hogy szándékosan egy olyan darabot említsek, amely a kiállításon nem kapott helyet. De szinte érdektelen, hogy mit hoztak el Budapestre a stílszerűen az egykori keletnémet szocialista városban, az eredetileg Sztálin nevét viselő Eisenhüttenstadtban felállított dokumentációs központ anyagából: meglehetősen egységes hangulatot sugároznak a tárgyak. Van így is éppen elég korfestő, egykor Magyarországot is elárasztó darab a "bebo sher" villanyborotvától kezdve az UMF Ruhla karórákon, a színes billentyűkkel ellátott, agresszív hangú Triola melodikán és a Komet (= üstökös) hajszárítón keresztül a Minett kazettás magnóig, és akkor a mindenféle műanyag asztali apróságról, a tyúk alakú lágytojás-tartóról, a hosszú nyelű műanyag kiskanálról, a számtalan kicsi, haloványan színes, hamar elkopó-elkoszosodó tányérkáról nem is szóltunk. Pedig az endékás hétköznapoknak a kiállítás sugallata - és homályosuló emlékeink - szerint valóban ez a lényege. Plasztik és műgumi. Csupa kicsinyes praktikusság, nyomorúságos és igénytelen - miközben "modernnek" szánt és hirdetett -, filléreskedő olcsóság, maga a mindennapi kispálya, a lenyomott, ócska magánszabadság. A vacak.
Még ha leszámítjuk is az öncsaló nosztalgiát, egyértelmű, hogy a hétköznapi, munkán kívüli tevés-levés volt a legelviselhetőbb tere az elmúlt, levitézlett rendszernek - a tiltott cselekedeteket nem számítva természetesen. Evés, strand, zenehallgatás, leülni az új tévé elé, divatos nejloning, mindenféle apró marhaság a lassan színesedő tárgyi környezetben. Ennek a békés langytérnek a kis változásaiban kapott szerepet a hatvanas évektől minden magyar család életében az Endéká, illetve ami egyet jelentett vele: a sok kis műanyag vacak, a mindenféle apró kézi készülék, visszatekintve inkább a szélső pontjait, semmint gazdagságát illetően színes választékban. Célirányosan cserélhető fejekkel ellátott elektromos házi masszírozó készülék - hogy szándékosan egy olyan darabot említsek, amely a kiállításon nem kapott helyet. De szinte érdektelen, hogy mit hoztak el Budapestre a stílszerűen az egykori keletnémet szocialista városban, az eredetileg Sztálin nevét viselő Eisenhüttenstadtban felállított dokumentációs központ anyagából: meglehetősen egységes hangulatot sugároznak a tárgyak. Van így is éppen elég korfestő, egykor Magyarországot is elárasztó darab a "bebo sher" villanyborotvától kezdve az UMF Ruhla karórákon, a színes billentyűkkel ellátott, agresszív hangú Triola melodikán és a Komet (= üstökös) hajszárítón keresztül a Minett kazettás magnóig, és akkor a mindenféle műanyag asztali apróságról, a tyúk alakú lágytojás-tartóról, a hosszú nyelű műanyag kiskanálról, a számtalan kicsi, haloványan színes, hamar elkopó-elkoszosodó tányérkáról nem is szóltunk. Pedig az endékás hétköznapoknak a kiállítás sugallata - és homályosuló emlékeink - szerint valóban ez a lényege. Plasztik és műgumi. Csupa kicsinyes praktikusság, nyomorúságos és igénytelen - miközben "modernnek" szánt és hirdetett -, filléreskedő olcsóság, maga a mindennapi kispálya, a lenyomott, ócska magánszabadság. A vacak.

Miközben hol szégyenlősen boldog ráismeréssel vihogva, hol elborzadva szemlézzük a fekvő vitrineket - nyitottságuk önmagában is tartalmuk értéktelen voltát sugallja -, be kell látnunk azért, hogy ez a tárgyi világ kétségkívül megjeleníti a kelet-közép-európai életszínvonal fokozatos és általános emelkedését, amelynek később egyenes, érthető és máig ható következménye lett a rendszerváltással kapcsolatos, háromhatvanas kenyeres, hétköznapi szkepticizmus.

És éppen ezért helyénvaló, hogy a kiállítás tárgyi világa kiegészül a falakon elhelyezett dokumentációs anyaggal, amely a mindennapi élet különféle területeihez kapcsolódó korabeli ideologikus megnyilvánulásokat villantja föl - például az Endékában vendégmunkálkodó magyar fiatalok ottani hivatalos szemmel már-már politikai demonstrációnak tűnő apró helytelenkedései kapcsán. (A hetvenes évek közepén az író Tar Sándor éppen ennek a miliőnek az informatív, szociografikus bemutatásával keltette föl a fővárosi ellenzékiek figyelmét.) A dokumentumok felidézik a pártállam bugyuta aprólékosságát: "...bohócaink még most is túlságosan hasonlítanak a régi idők elavult, zajos tréfamestereire..."; "...a twist lassítja a szocialista haladást, mert a dolgozók túl sok időt töltenek a munkapadnál arról vitatkozva, hogy szabad-e nekik twistet táncolni..." Még erőteljesebben jelzi a politikai kereteket egy 1962-es dokumentumfilm, amely örvendetes fordulatként állítja be a berlini fal fölépítését - és amikor ebben az összefüggésben látjuk mosolyogni az eladónőt egy jellegzetesen szegényes keletnémet áruházban, nos, ekkor és egyetlen csapással sújt le a nézőre ennek az egésznek a rettenete. És innentől kezdve már nem nagyon van min nevetgélni, hiába minden alumínium kempingkészlet, kucsmaszerű, bodorított női fürdősapka, kinyitható tojáshéj-fotel és műanyag strandszatyor. Mert az ember a szüleire gondol, akik ebben a szarban élték le az egész életüket.

- kovácsy -

Centrális Galéria, Bp. V., Nádor u. 11. November 30-ig

Neked ajánljuk

Farkas farkasnak embere

Évszázadok alatt sokat fejlődtek a történetmesélés eszközei, a korábban tűz mellett elmesélt legendákat mára a live-ozás váltotta fel, a westernfilmek pedig valahol a kettő között helyezkednek el.

Ember embernek

A Piroska és a farkasnak van egy olyan változata, amelyben a gonosz farkas hozzá sem tud nyúlni kiszemelt, fiatal áldozatához, mert megégeti a kislány aranykámzsája.

Mert ez műanyag

Előfordul, hogy néhány tárgy megpillantása egy egész, rég eltemetett emléksort hoz elő. Pontosan ezzel ajándékoz meg minket e kiállítás, amely sokkal többet is ad, mint amennyit a címe ígér. Gyermekkori álmainkat hozza közelebb.

Közös pillanataink

  • Erdei Krisztina

A világ sosem volt túl biztonságos hely, ám napjainkban annyi krízishelyzet adódik, hogy a művészet is a gondozás, a gondoskodás fogalma és gyakorlata felé fordult.

Mantrafelhő

A kötet verseit olvasva mintha egy buborékba kerülnénk. De nem abba a fajtába, amely távol tartja a külvilágot, éppen ellenkezőleg. A gömb homorú fala időnként torzítja a kinti látványt, máskor élesebbé teszi a részleteket, aki pedig kívülről pillant ránk, minket láthat torzabbnak akár.

Egy emlékmű emlékei

  • Antoni Rita

Budapest Főváros Önkormányzata 2020 tavaszán indította el a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projektjét, amely 2023 tavaszán egy emlékmű átadásával zárul majd az I. kerületben.

Szeretetcsomag

„Van egy fennköltlelkű magyar asszony fenn a Várban, aki minden nap igyekszik egy könnyet letörölni, aki minden hétköznapot is a szeretet ünnepévé igyekszik varázsolni.” Sipőcz Jenő fővárosi polgármester hálálkodott e szavakkal Horthy Miklós nejének, miután a kormányzóné 2500 ún. szeretetcsomagot ajánlott föl az árvák javára.

Letéve

Szakápolási központokban ápolnák a jövőben azokat az idős, állandó orvosi felügyeletre nem szoruló, ám az önálló életvitelre már csak segítséggel képes embereket, akikről eddig jobb híján a kórházak gondoskodtak.

„Hogy visszataláljunk”

Három most futó színdarabban is középkorú, életközepi problémákkal szembenéző nőalakot formál meg, róluk beszélgettünk az egy ideje már szabadúszóként dolgozó színésznővel.

„Az utolsó pillanat”

Haditudósítóként járta évekig a Donbaszt az ukrán és szeparatista oldalon is, az erről szóló könyve az idén magyarul is megjelent. A Donbasz – Nászutas lakosztály a Háború Hotelben az orosz–ukrán konfliktus gyökereiig hatol, s azt is bemutatja, hogy milyen volt az élet az invázió előtt. A szlovákiai szerzővel a kézirata lezárása utáni időkről is beszélgettünk.