Kiállítás: A létező vacak (A keletnémet hétköznapok tárgyi kultúrája)

  • - kovácsy -
  • 2003. október 16.

Tudomány

Még ha leszámítjuk is az öncsaló nosztalgiát, egyértelmű, hogy a hétköznapi, munkán kívüli tevés-levés volt a legelviselhetőbb tere az elmúlt, levitézlett rendszernek - a tiltott cselekedeteket nem számítva természetesen. Evés, strand, zenehallgatás, leülni az új tévé elé, divatos nejloning, mindenféle apró marhaság a lassan színesedő tárgyi környezetben. Ennek a békés langytérnek a kis változásaiban kapott szerepet a hatvanas évektől minden magyar család életében az Endéká, illetve ami egyet jelentett vele: a sok kis műanyag vacak, a mindenféle apró kézi készülék, visszatekintve inkább a szélső pontjait, semmint gazdagságát illetően színes választékban. Célirányosan cserélhető fejekkel ellátott elektromos házi masszírozó készülék - hogy szándékosan egy olyan darabot említsek, amely a kiállításon nem kapott helyet. De szinte érdektelen, hogy mit hoztak el Budapestre a stílszerűen az egykori keletnémet szocialista városban, az eredetileg Sztálin nevét viselő Eisenhüttenstadtban felállított dokumentációs központ anyagából: meglehetősen egységes hangulatot sugároznak a tárgyak. Van így is éppen elég korfestő, egykor Magyarországot is elárasztó darab a "bebo sher" villanyborotvától kezdve az UMF Ruhla karórákon, a színes billentyűkkel ellátott, agresszív hangú Triola melodikán és a Komet (= üstökös) hajszárítón keresztül a Minett kazettás magnóig, és akkor a mindenféle műanyag asztali apróságról, a tyúk alakú lágytojás-tartóról, a hosszú nyelű műanyag kiskanálról, a számtalan kicsi, haloványan színes, hamar elkopó-elkoszosodó tányérkáról nem is szóltunk. Pedig az endékás hétköznapoknak a kiállítás sugallata - és homályosuló emlékeink - szerint valóban ez a lényege. Plasztik és műgumi. Csupa kicsinyes praktikusság, nyomorúságos és igénytelen - miközben "modernnek" szánt és hirdetett -, filléreskedő olcsóság, maga a mindennapi kispálya, a lenyomott, ócska magánszabadság. A vacak.
Még ha leszámítjuk is az öncsaló nosztalgiát, egyértelmű, hogy a hétköznapi, munkán kívüli tevés-levés volt a legelviselhetőbb tere az elmúlt, levitézlett rendszernek - a tiltott cselekedeteket nem számítva természetesen. Evés, strand, zenehallgatás, leülni az új tévé elé, divatos nejloning, mindenféle apró marhaság a lassan színesedő tárgyi környezetben. Ennek a békés langytérnek a kis változásaiban kapott szerepet a hatvanas évektől minden magyar család életében az Endéká, illetve ami egyet jelentett vele: a sok kis műanyag vacak, a mindenféle apró kézi készülék, visszatekintve inkább a szélső pontjait, semmint gazdagságát illetően színes választékban. Célirányosan cserélhető fejekkel ellátott elektromos házi masszírozó készülék - hogy szándékosan egy olyan darabot említsek, amely a kiállításon nem kapott helyet. De szinte érdektelen, hogy mit hoztak el Budapestre a stílszerűen az egykori keletnémet szocialista városban, az eredetileg Sztálin nevét viselő Eisenhüttenstadtban felállított dokumentációs központ anyagából: meglehetősen egységes hangulatot sugároznak a tárgyak. Van így is éppen elég korfestő, egykor Magyarországot is elárasztó darab a "bebo sher" villanyborotvától kezdve az UMF Ruhla karórákon, a színes billentyűkkel ellátott, agresszív hangú Triola melodikán és a Komet (= üstökös) hajszárítón keresztül a Minett kazettás magnóig, és akkor a mindenféle műanyag asztali apróságról, a tyúk alakú lágytojás-tartóról, a hosszú nyelű műanyag kiskanálról, a számtalan kicsi, haloványan színes, hamar elkopó-elkoszosodó tányérkáról nem is szóltunk. Pedig az endékás hétköznapoknak a kiállítás sugallata - és homályosuló emlékeink - szerint valóban ez a lényege. Plasztik és műgumi. Csupa kicsinyes praktikusság, nyomorúságos és igénytelen - miközben "modernnek" szánt és hirdetett -, filléreskedő olcsóság, maga a mindennapi kispálya, a lenyomott, ócska magánszabadság. A vacak.

Miközben hol szégyenlősen boldog ráismeréssel vihogva, hol elborzadva szemlézzük a fekvő vitrineket - nyitottságuk önmagában is tartalmuk értéktelen voltát sugallja -, be kell látnunk azért, hogy ez a tárgyi világ kétségkívül megjeleníti a kelet-közép-európai életszínvonal fokozatos és általános emelkedését, amelynek később egyenes, érthető és máig ható következménye lett a rendszerváltással kapcsolatos, háromhatvanas kenyeres, hétköznapi szkepticizmus.

És éppen ezért helyénvaló, hogy a kiállítás tárgyi világa kiegészül a falakon elhelyezett dokumentációs anyaggal, amely a mindennapi élet különféle területeihez kapcsolódó korabeli ideologikus megnyilvánulásokat villantja föl - például az Endékában vendégmunkálkodó magyar fiatalok ottani hivatalos szemmel már-már politikai demonstrációnak tűnő apró helytelenkedései kapcsán. (A hetvenes évek közepén az író Tar Sándor éppen ennek a miliőnek az informatív, szociografikus bemutatásával keltette föl a fővárosi ellenzékiek figyelmét.) A dokumentumok felidézik a pártállam bugyuta aprólékosságát: "...bohócaink még most is túlságosan hasonlítanak a régi idők elavult, zajos tréfamestereire..."; "...a twist lassítja a szocialista haladást, mert a dolgozók túl sok időt töltenek a munkapadnál arról vitatkozva, hogy szabad-e nekik twistet táncolni..." Még erőteljesebben jelzi a politikai kereteket egy 1962-es dokumentumfilm, amely örvendetes fordulatként állítja be a berlini fal fölépítését - és amikor ebben az összefüggésben látjuk mosolyogni az eladónőt egy jellegzetesen szegényes keletnémet áruházban, nos, ekkor és egyetlen csapással sújt le a nézőre ennek az egésznek a rettenete. És innentől kezdve már nem nagyon van min nevetgélni, hiába minden alumínium kempingkészlet, kucsmaszerű, bodorított női fürdősapka, kinyitható tojáshéj-fotel és műanyag strandszatyor. Mert az ember a szüleire gondol, akik ebben a szarban élték le az egész életüket.

- kovácsy -

Centrális Galéria, Bp. V., Nádor u. 11. November 30-ig

Figyelmébe ajánljuk

Meghalt Dario G

  • narancs.hu

Nemcsak a producer ment el, hanem egy szelet az 1990-es évekből is.