László Ferenc

A Magyar Állami Operaház igazán megadta a módját Richard Strauss másfél százados születési évfordulójának. Furcsán festhet ez a megállapítás egy Gluck-opera magyarországi ősbemutatójának tárgyalásakor, ám az a helyzet, hogy az Andrássy úti palotában nemcsak Az árnyék nélküli asszony bemutatásával, egy kéthetes Strauss-fesztivállal és egy szoboravatással ünnepelték a német zeneszerzőt, de bizony még az évadzáró Gluck-premierrel is.

A magyar sikertörténetek olykor bizony eléggé elszomorítóak. Vegyük például Fábry Sándor esetét! Tévékritika.

Habár sokan szeretnénk hinni (vagy éppen másokkal elhitetni) az ellenkezőjét, azért a családi leszármazás máig nyomasztóan nagy szerepet játszik a személyes pályafutás és sors alakulásában.

Fél éve immár annak, hogy megkezdte működését a közszolgálati retrócsatorna, s úgy lehet, ennyi idő elteltével már felmérhető, mivé is kerekedett az egyszerre oly ígéretes és szegényszagú kezdeményezés.

Majdnem száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Richard Strauss és Hugo von Hofmannsthal "utolsó romantikus operája", Az árnyék nélküli asszony eljusson a pesti Opera színpadára. Ha e majd' száz esztendő fölemlítését kivételesen nem az örökös megkésettség oly népszerű témájának elröcögtetésére használjuk fel, megértést tanúsítva akár még valaminő halvány ésszerűséget is vélelmezhetünk e tény mögött.

Erős elkötelezettség és még annál is erősebb gyomor kell ahhoz, hogy az ember huzamosabb időt töltsön el az Echo Tv vitaműsorait szemlélve.

A MET tavalyi, 2012-13-as HD-évadának legjobb előadását legszívesebben újra és újra megnézné az ember, hogy emlékeztesse az agyát és az érzékeit: milyen is az, amikor minden összejön egy operaprodukcióban. Donizetti megejtő dallamvilágú, ám sokáig szépelgőnek és másodlagos frissességűnek hitt királynődrámája ezúttal ugyanis valóban drámaként jelenik meg az operaszínpadon, hála elsősorban egy nagy rendezőnek és két pompás énekesi-színészi alakításnak.

Két magyar zongorista kerek évfordulóját, Fischer Annie születési centenáriumát és Prunyi Ilona pályafutásának ötvenedik évét ünnepelte az a fesztiválszínházi kamaraest, amely egyszersmind a két művésznő hajdani barátságának is emléket állított.

Valaha a szerda este tizenegy óra az obskúrus - vagy ami még annál is rosszabb: az értelmiségi - rétegműsorok sávja volt, tudósklubok, zárórás kerekasztal-beszélgetések és egyéb ásatag műfajok prédájául odavetve.

"Ha szabad szólanom az operett jövőjéről, azt mondanám, hogy egyre tartalmasabb lesz majd, s közelíteni fog a vígoperához."