Nápolyt látni és meghalni - szól a jól ismert, ámbár kérdéses eredetű (és jelentésű) mondás, amely azonban csakis a turistákra vonatkozik. Arról, hogy a helybéliek miként is viszonyulnak Nápolyhoz, no meg élethez-halálhoz, a legtöbbet alighanem az univerzális tehetségű Eduardo De Filippo tudta, s ez 1945-ös színművének operaváltozatából is kitetszik. A filmzenéi által elhíresült Nino Rota utolsó dalművével ugyanis nem csupán azt bizonyította be, hogy posztumusz Puccini-operát a legkönnyebb mégiscsak hazai földön előállítani, de azt is, hogy a szemérmet nem ismerő eklektikából, a merész motívumkeresztezésekből - az eredeti darabhoz jól illő módon - kikeveredhet valami léhán és megrendítően nápolyias hangzás és hangulat. Így az első felvonásban a Gianni Schicchi mosódott össze a Kaviár és lencsével, hogy aztán a második felvonásban Bernsteint idéző amerikai tánczenét követően a Pillangókisasszony tematikája bukkanjon elénk, ironikus módon egy jenki őrmester eme mondatának kíséretében: "Én nem vagyok Pinkerton..." Ugyanebben a felvonásban mindemellett egy komplett kacagó, helyesebben vihogó ária is felhangzik: Fellini kedves zeneszerzőjétől, hamisítatlan Fellini-hangulatot ébresztve. A Miskolcra látogató olasz operastúdiós énekesek nemigen tehették színpadi megjelenésükben is érzékletessé a többgenerációs nápolyi családot és annak kiterjedt rokonságát, szomszédságát (lévén szemre mind harminc év körüliek lehetnek), ámde vokálisan igenis életre kelt néhány alak, mindenekelőtt a sokévi házasságából tettleg kivágyakozó Amalia asszony, Gaia Matteini megformálásában. Egy új magyar opera ősbemutatója után egy már nem annyira új (majd' negyvenéves) és tán nem is romolhatatlan, de megismerésre okvetlenül érdemes olasz opera magyarországi premierjével a miskolci operafesztivál idén nyáron is kitett magáért.
Bartók Plusz Operafesztivál, Miskolci Nyári Színház, június 18.
