Az árnyék nélküli asszony ugyanis több mint pusztán "nehéz opera": hálás-rutinszerű repertoárdarabbá sehol sem válhatott, előadásai a világon mindenütt különleges erőpróbának számítanak az énekesek, a zenekarok, a karmesterek, a rendezők - és a közönség számára egyaránt. A szimbólumokkal dúsan megrakott, s Hofmannsthal által A varázsfuvola párdarabjául szánt mű karaktere és sorsa magát Strausst is némi aggodalommal töltötte el, s az utókor nagyrészt osztozott ebben az érzésben. Fodor Gézát idézve "...ismeretes, hogy a vállalkozás túl nagynak bizonyult, hogy az alkotóknak mérhetetlen erőfeszítéssel sikerült ugyan a mesei és zenei szempontból egyaránt heterogén elemekből monumentális építményt emelniük, ez az építmény azonban inog, és mindenütt recseg-ropog, hogy egy szinte áttekinthetetlen és észben tarthatatlan szimbólumrendszer hivatott összetartani a centrifugális erő által mindvégig veszélyeztetett művet, hogy a teátrális effektusok burjánzása inkább követhetetlenné teszi, mintsem plasztikussá a belső kapcsolatokat, szimbolikus vonatkozásokat."
A fentiek ismeretében, úgy lehet, már nem is az a kérdés, hogy miért ilyen későn, hanem inkább az: vajon nem túl korán került-e sor a pesti bemutatóra? Nos, a premier estéje ez utóbbi kérdésre megnyugtató és egyszersmind lelkesítő választ adott: a produkció helytállt önmagáért és vele a műért. A méltatást pedig ezúttal a karmesteri és - figyelem! - a zenekari teljesítményen kell kezdeni, ugyanis az árokmunka színvonala nemhogy a hétköznapi repertoár-előadások, de az ünnepi bemutatók nívóját is örvendetesen meghaladta. Ha a három felvonás (azaz a három és fél órányi tiszta játékidő) néhány pontján veszendőbe is ment egy-egy részletszépség (mint az első felvonás két képe közötti színváltozás zenéjében), azért a zenekar mindvégig képes volt fegyelmezetten és élményszerűen, a partitúra gazdagságát transzparens módon feltárva muzsikálni. Ebben a fő érdem nyilvánvalóan a vezénylő Halász Péteré volt, s az ő munkáját dicsérte a zenekari-vokális összhang már-már mintaszerű jellege is, amit alig egy-két ponton zavart meg némi egyensúly-probléma, a zenekari hangzás túlereje. S ami a legfontosabb: Halász Péternek van egy markáns képe, ha tetszik, víziója Az árnyék nélküli asszonyról, amit szerencsés módon nem bőbeszédű nyilatkozatokból, hanem a hangzó összteljesítmény megformáltságából és éthoszából vehettünk észbe.
A színpadi megvalósítást, a rendezést vagy épp a jelmezeket már jóval több előzetes nyilatkozat magyarázta körbe-körbe, s ez persze emberileg mélyen érthető. A szellemvilág régiójából és egyúttal egy gazella testéből kiszakadó Császárné története, akinek árnyéka (azaz gyermeke és egyúttal létezésének emberi súlya) nincs, s ezért azt egy földi aszszonytól próbálja megszerezni: a nehezen lehorganyozható szimbólumok tömegének és a vörös vértestecskéket nélkülöző színpadi alakoknak valóságos seregszemléje. Szikora János mindebből egy gesztusok és effektusok parádéját felvonultató előadást rendezett, a gondolatimitáció, a posztmodern jelzések és az érzelmes-hatásos megoldások hármas határvidékén. Ezt a díszletet Kovalik Balázs rendezte - gondolhattuk Horesnyi Balázs előadást domináló, talán mélygarázst vagy gigantikus bunkert sejtető díszlete láttán, s hasonlóképp "kovalikia" gyanánt észlelhettük azt a hatalmas méretű gumiabroncsot is, amelynek görgetésének az opera földi szereplői veselkedtek neki időről időre. Más réteget és térben más szintet képviselt az előadásban a színpadnyílás tetejét teljes szélességben kitöltő, rendszerint három részre osztott kivetítő, amely túlnyomórészt magát a lenti játékot közvetítette, ám máskor gagyi animációkat (fantázialátképek, iramló gazellaszerűség stb.) vagy az egyes szereplők gondolatainak - hozzáadott értékként fogadható - kivetülését mutatta. A szereplők ruháit Zoób Katinak köszönhetnénk, ha divattörténeti ruhaesszéi láttán nem vált volna ismét nyilvánvalóvá, hogy a divattervezés és a jelmeztervezés két külön szakma. A földi alakok ruhahátainak befeketítése, mint az árnyék érzékeltetésére kieszelt megoldás, felettébb csekély intellektuális előkészületre vallott.
Az öt főszereplős, s mind az öt főszereplőtől egy-egy igényes és roppant nehéz szólam megszólaltatását követelő opera első pesti estéjén két énekesnő, a Császárnét alakító Sümegi Eszter és a földi asszonyt, a kelmefestőnét megjelenítő Rálik Szilvia diadalmaskodott. Az empátiát felfedező és az embervilággal a harmadik felvonásban érzelmi kapcsolatba lépő Császárné alakja számára ideálisnak bizonyult Sümegi hangja - és emberséget-tisztaságot sugárzó pódiumalkata. Rálik pedig maga volt a sokat próbált és szenvedett, érzelmeit indulatai alá rejtő asszonyiság: karcos színpadi lénye és karc nélküli hangja remek Baraknét adott ki. Kovácsházi István győzte a Császár szép és kimerítő szólamát, a vendég Heiko Trinsinger meleg színű basszbaritonja majdnem ideálisan érvényesült Barak, a kelmefestő szakaszaiban, míg a Dajkát már a Metben is megformáló Komlósi Ildikó sokáig inkább csak jelenlétének intenzitásával, s nem a hangszépségével hatott ránk.
Az előadás végén, a tapsrendben ezúttal a zenekar is meghajolhatott a közönség előtt. Máskor tán csak ügyes húzásnak tűnt volna egy ilyen gesztus, most azonban egészen magától értetődő volt, hogy ott vannak, fenn.
Magyar Állami Operaház, május 25.
