Színház

Bagoly és cica

Színház

Rémlik, valami rémlik, de azért meghatározó filmélmény gyanánt aligha emlegetnénk Barbra Streisand 1970-es filmvígjátékát a két össze nem illő ember, az önjelölt író és a kicsattanó modorú szerelmi munkás összekerüléséről. A történet, amely oly frappánsan bizonyítja, hogy a szerelemben az ellentétek vonzzák egymást, most a Belvárosi Színházban visszaalakult színpadi előadássá, vélt jutalomjátékul szánva Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás számára. A jóhiszemű vélelmet azonban nemigen erősíti meg a produkció látványa: igazi színészi jutalomjátékok létrejöttéhez ugyanis vagy elszabadult őskomédiásokra, vagy pedig darabra és rendezésre van múlhatatlanul szükség. Az előbbit semmiképp se hiányolnánk szemrehányóan (ugyan mutassunk fel tucatszámra kortárs őskomédiásokat!), azonban az utóbb említett hiányok megérnek egy-egy zokszót. Nincs ugyanis darab, méghozzá nagyon nincs, s ezen a fogyatkozáson a kellemesen pergő magyar szöveg (Zöldi Gergely fordítása) sem sokat változtathat. És mintha bizony hiányozna a rendezés is: Pelsőczy Réka szerepformálás helyett nagyjából egy vizespóló-verseny megnyerésére, netán egy sikeres Hooters-állásinterjúra készítette fel Jordán Adélt. Az előadás kétharmadában bájosan hamis hangon játszó Jordán persze még ezzel együtt is gusztusosan kitölti alig körvonalazható szerepét, valamint tüntetően előtérbe állított fehérneműjét. Szabó Kimmel ugyancsak megbízható személyes sármjából dolgozik, miközben szűköcske díszletotthonában (kifordítom - garzonlakás, befordítom - doboz) álértelmiségiként téblábol. Kedves jelenség a szemüvege mögül kitekintő fiatal színész, s rokonszenves a Jordánnal való, poénkísérletekben és érzéki hangulatkeltésben igyekvő összjáték is, ám azért a néző mégis érteni véli, miért is vág olyan fancsali arckifejezést Woody Allen a mindenre alkalmatlan díszletágyikó felett elhelyezett portréján.

Belvárosi Színház, július 2.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.