Színház

Bagoly és cica

Színház

Rémlik, valami rémlik, de azért meghatározó filmélmény gyanánt aligha emlegetnénk Barbra Streisand 1970-es filmvígjátékát a két össze nem illő ember, az önjelölt író és a kicsattanó modorú szerelmi munkás összekerüléséről. A történet, amely oly frappánsan bizonyítja, hogy a szerelemben az ellentétek vonzzák egymást, most a Belvárosi Színházban visszaalakult színpadi előadássá, vélt jutalomjátékul szánva Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás számára. A jóhiszemű vélelmet azonban nemigen erősíti meg a produkció látványa: igazi színészi jutalomjátékok létrejöttéhez ugyanis vagy elszabadult őskomédiásokra, vagy pedig darabra és rendezésre van múlhatatlanul szükség. Az előbbit semmiképp se hiányolnánk szemrehányóan (ugyan mutassunk fel tucatszámra kortárs őskomédiásokat!), azonban az utóbb említett hiányok megérnek egy-egy zokszót. Nincs ugyanis darab, méghozzá nagyon nincs, s ezen a fogyatkozáson a kellemesen pergő magyar szöveg (Zöldi Gergely fordítása) sem sokat változtathat. És mintha bizony hiányozna a rendezés is: Pelsőczy Réka szerepformálás helyett nagyjából egy vizespóló-verseny megnyerésére, netán egy sikeres Hooters-állásinterjúra készítette fel Jordán Adélt. Az előadás kétharmadában bájosan hamis hangon játszó Jordán persze még ezzel együtt is gusztusosan kitölti alig körvonalazható szerepét, valamint tüntetően előtérbe állított fehérneműjét. Szabó Kimmel ugyancsak megbízható személyes sármjából dolgozik, miközben szűköcske díszletotthonában (kifordítom - garzonlakás, befordítom - doboz) álértelmiségiként téblábol. Kedves jelenség a szemüvege mögül kitekintő fiatal színész, s rokonszenves a Jordánnal való, poénkísérletekben és érzéki hangulatkeltésben igyekvő összjáték is, ám azért a néző mégis érteni véli, miért is vág olyan fancsali arckifejezést Woody Allen a mindenre alkalmatlan díszletágyikó felett elhelyezett portréján.

Belvárosi Színház, július 2.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.