Színház

Bagoly és cica

Színház

Rémlik, valami rémlik, de azért meghatározó filmélmény gyanánt aligha emlegetnénk Barbra Streisand 1970-es filmvígjátékát a két össze nem illő ember, az önjelölt író és a kicsattanó modorú szerelmi munkás összekerüléséről. A történet, amely oly frappánsan bizonyítja, hogy a szerelemben az ellentétek vonzzák egymást, most a Belvárosi Színházban visszaalakult színpadi előadássá, vélt jutalomjátékul szánva Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás számára. A jóhiszemű vélelmet azonban nemigen erősíti meg a produkció látványa: igazi színészi jutalomjátékok létrejöttéhez ugyanis vagy elszabadult őskomédiásokra, vagy pedig darabra és rendezésre van múlhatatlanul szükség. Az előbbit semmiképp se hiányolnánk szemrehányóan (ugyan mutassunk fel tucatszámra kortárs őskomédiásokat!), azonban az utóbb említett hiányok megérnek egy-egy zokszót. Nincs ugyanis darab, méghozzá nagyon nincs, s ezen a fogyatkozáson a kellemesen pergő magyar szöveg (Zöldi Gergely fordítása) sem sokat változtathat. És mintha bizony hiányozna a rendezés is: Pelsőczy Réka szerepformálás helyett nagyjából egy vizespóló-verseny megnyerésére, netán egy sikeres Hooters-állásinterjúra készítette fel Jordán Adélt. Az előadás kétharmadában bájosan hamis hangon játszó Jordán persze még ezzel együtt is gusztusosan kitölti alig körvonalazható szerepét, valamint tüntetően előtérbe állított fehérneműjét. Szabó Kimmel ugyancsak megbízható személyes sármjából dolgozik, miközben szűköcske díszletotthonában (kifordítom - garzonlakás, befordítom - doboz) álértelmiségiként téblábol. Kedves jelenség a szemüvege mögül kitekintő fiatal színész, s rokonszenves a Jordánnal való, poénkísérletekben és érzéki hangulatkeltésben igyekvő összjáték is, ám azért a néző mégis érteni véli, miért is vág olyan fancsali arckifejezést Woody Allen a mindenre alkalmatlan díszletágyikó felett elhelyezett portréján.

Belvárosi Színház, július 2.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.