Színház

Bagoly és cica

Színház

Rémlik, valami rémlik, de azért meghatározó filmélmény gyanánt aligha emlegetnénk Barbra Streisand 1970-es filmvígjátékát a két össze nem illő ember, az önjelölt író és a kicsattanó modorú szerelmi munkás összekerüléséről. A történet, amely oly frappánsan bizonyítja, hogy a szerelemben az ellentétek vonzzák egymást, most a Belvárosi Színházban visszaalakult színpadi előadássá, vélt jutalomjátékul szánva Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás számára. A jóhiszemű vélelmet azonban nemigen erősíti meg a produkció látványa: igazi színészi jutalomjátékok létrejöttéhez ugyanis vagy elszabadult őskomédiásokra, vagy pedig darabra és rendezésre van múlhatatlanul szükség. Az előbbit semmiképp se hiányolnánk szemrehányóan (ugyan mutassunk fel tucatszámra kortárs őskomédiásokat!), azonban az utóbb említett hiányok megérnek egy-egy zokszót. Nincs ugyanis darab, méghozzá nagyon nincs, s ezen a fogyatkozáson a kellemesen pergő magyar szöveg (Zöldi Gergely fordítása) sem sokat változtathat. És mintha bizony hiányozna a rendezés is: Pelsőczy Réka szerepformálás helyett nagyjából egy vizespóló-verseny megnyerésére, netán egy sikeres Hooters-állásinterjúra készítette fel Jordán Adélt. Az előadás kétharmadában bájosan hamis hangon játszó Jordán persze még ezzel együtt is gusztusosan kitölti alig körvonalazható szerepét, valamint tüntetően előtérbe állított fehérneműjét. Szabó Kimmel ugyancsak megbízható személyes sármjából dolgozik, miközben szűköcske díszletotthonában (kifordítom - garzonlakás, befordítom - doboz) álértelmiségiként téblábol. Kedves jelenség a szemüvege mögül kitekintő fiatal színész, s rokonszenves a Jordánnal való, poénkísérletekben és érzéki hangulatkeltésben igyekvő összjáték is, ám azért a néző mégis érteni véli, miért is vág olyan fancsali arckifejezést Woody Allen a mindenre alkalmatlan díszletágyikó felett elhelyezett portréján.

Belvárosi Színház, július 2.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.