Az Iphigeneia Tauriszban ugyanis a kései pályatárs 19. század végi átdolgozásában került most színre, s ez nyilvánvalóan erősen vitatható döntés. Nem csupán azért, mivel Strauss változatát nemigen kultiválja az utókor, vagy mert ez a választás nem feltétlenül segíti közelebb az operaház együttesét a klasszikát megelőző operai univerzum feltérképezéséhez és belakásához, hanem mivel így akarva-akaratlanul nehezebb helyzetbe kerülnek a Strauss zenekara mögül kihallatszani vágyó énekesek. Paradox, bár kézenfekvő módon e feladat megoldását csak még jobban megnehezíti az a tény, hogy az operaházi zenekar ezen a bemutatón is jól szól, gazdag és erőteljes hangzást produkál. Vashegyi György stílusismeretének és stílusérzékének hála, mindeközben a zenekari teljesítmény eleganciája és ihletettsége is nyilvánvalóvá válik, s a kiváló karmester az énekesek iránt is képes irányító és óvó figyelmet tanúsítani.
A túlfeszítettség, az énekesi hangerő problematikája persze, ha nem is mellékes, de másodlagos ahhoz képest, hogy a címszerepben Wierdl Eszter jelentékeny operai alakítást nyújt. Az emberáldozat elől isteni segítséggel a barbárok közé menekített, s ott éppenséggel emberáldozatok bemutatására kényszerített mükénéi királylány mitológiai alakja testmeleg és csupa ideg mai nőként mozog előttünk, s az igényes szólam is majd' mindvégig élményszerűen hangzik felénk - csak ne kellene a szopránnak olykor a színpad mélyéről és a közönségnek háttal énekelnie. Kultúra és stílusosság jellemezte a baráti hűség és önfeláldozás mitikus alakja, Püladész megszólalásait is: Megyesi Zoltán hangban és játékban egyaránt a társulat nagy értékei közé számítható, még ha ezúttal olykor határokon jár és formáját is veszti itt-ott a tenor orgánuma. Az alsónadrágra vetkeztetett (s ezzel együttérzésünket kiérdemlő) Haja Zsolt kevesebb stílusismerettel, de annál intenzívebb hangadással hozta az oly hányatott sorsú Átreida-sarj, Oresztész szólamát. Szegedi Csaba igazi löttyös indulatú zsarnok, míg a deus ex machina darabbéli megszemélyesítője, a Diánaként fellépő, majd a nézőtér felé távozó Gál Gabi sajna sikertelenül küzdött meg rövid énekelnivalójával. A zenekarhoz mérhető erős formát mutatott a mozgásait is fegyelmezetten teljesítő, Glucktól főszerepet kapó kórus.
"Egyébként kliséi mindenkinek vannak, nekem is, ha játszom. De lehet, hogy rendezőként is, ezt nem tudom" - fogalmazott egy interjúban (fidelio.hu) pár nappal a bemutató előtt Alföldi Róbert. Nos, tudja vagy sem, bizony vannak kliséi: első operaházi rendezésében lelkiismeretesen leltározza is őket, s hiány nem mutatkozik. A külsőre formás mintha-rendezésben Diána istennő természetesen hangosbeszélővel a kezében érkezik, látunk napszemüveges biztonsági embereket meg futballhuligán utcai zavargókat, s persze a finálé szakaszára törvényszerűen ránk gyújtják a villanyt - másként ez nem is lehetne. "Aki szakállal hordja a szemüveget, biztos nagy tudósa a léleknek" - szól az ismert Presser-dal, s hasonlóan rögzült az operarendezésekben a sötét öltöny-nyakkendő viselet meg a gonosz zsarnokalakok (értsd: csúnya politikusok) összekapcsolása is. S hogy ne csupán az ismerős allűrök ordítsanak, hát bosszúálló Erinnüszök gyanánt kapunk három kiskosztümös Hoffmann Rózsa-imitátort, ami fölöttébb bátor és mai (vagy legalábbis tegnapi) utalás, csak éppenséggel kifelé lódít minket a műből. Merthogy szordínósan ugyan, de ez a rendezés is róluk szól, ami minden demonstratív politikai bátorság beszámításával is kevesebbnek bizonyul annál, mint ha rólunk szólna. Igaz, Oresztész és Püladész Erósz által átlelkesített, izzó férfibarátsága már közelebbről súrolhatná az őszinteség határát, éppen csak a gesztus kiismert rutinszerűsége hat akaratlanul is elidegenítően. Majdnem oly elidegenítően, mint a 3 Hoffmann darabindító, gunyoros-kisszerű viharjátéka.
Magyar Állami Operaház, június 22.
