DVD

Donizetti: Maria Stuarda

Zene

A MET tavalyi, 2012-13-as HD-évadának legjobb előadását legszívesebben újra és újra megnézné az ember, hogy emlékeztesse az agyát és az érzékeit: milyen is az, amikor minden összejön egy operaprodukcióban. Donizetti megejtő dallamvilágú, ám sokáig szépelgőnek és másodlagos frissességűnek hitt királynődrámája ezúttal ugyanis valóban drámaként jelenik meg az operaszínpadon, hála elsősorban egy nagy rendezőnek és két pompás énekesi-színészi alakításnak.

David McVicar rendezését a lovaggá ütött skót neve, no és az előadás tökéletes kidolgozottsága menti meg attól, hogy a kritika ne fanyalogja mellé a súlyosan sértőnek szánt "hagyományos" jelzőt. Az opera érzéki és intellektuális támadóereje tekintélyes részben stílusos és jól körülhatárolt, de az egész előadást megemelő effektusokból táplálkozik. Ezek elővezetéséhez mindenekelőtt két, színésznek is remek énekesnőre van szükség, s ez a címszerepben fellépő Joyce DiDonato és az Erzsébet királynőt alakító fiatal Elza van den Heever személyében ezúttal garantált. DiDonato, akit tavalyi pesti koncertjén oly könnyű volt reflektálatlan közép-nyugati szőkeségnek (félre)észlelni, bámulatos intelligenciával és formaérzékkel teljesíti szólamát, s színészi profizmusa még ennél is bámulatosabb: a darab utolsó harmadában például a Parkinson-kórra jellemző külső tünetek teljes leltárát eljátssza - korántsem öncélúan. A MET-ben e produkcióval debütáló holland szoprán pedig egy teljes előadáson át hozza a drabálisságában is sérülékeny, tenyeres-talpas járású Erzsébetet. Kettejük összecsapása az első felvonás fináléjában a lélektani drámákat és az adrenalinfokozó tévésorozatokat megszégyenítő, feszültséggel és erőszakkal teljes párbaj. Az este karmestere, Maurizio Benini mindehhez a bel canto stílus- és arányérzékének otthonosságát biztosítja, amit a távolból akár rutinnak is hihetnénk, ha e szóhoz fejünkben nem társulna a lélektelenség tévképzete.

Erato, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.