David McVicar rendezését a lovaggá ütött skót neve, no és az előadás tökéletes kidolgozottsága menti meg attól, hogy a kritika ne fanyalogja mellé a súlyosan sértőnek szánt "hagyományos" jelzőt. Az opera érzéki és intellektuális támadóereje tekintélyes részben stílusos és jól körülhatárolt, de az egész előadást megemelő effektusokból táplálkozik. Ezek elővezetéséhez mindenekelőtt két, színésznek is remek énekesnőre van szükség, s ez a címszerepben fellépő Joyce DiDonato és az Erzsébet királynőt alakító fiatal Elza van den Heever személyében ezúttal garantált. DiDonato, akit tavalyi pesti koncertjén oly könnyű volt reflektálatlan közép-nyugati szőkeségnek (félre)észlelni, bámulatos intelligenciával és formaérzékkel teljesíti szólamát, s színészi profizmusa még ennél is bámulatosabb: a darab utolsó harmadában például a Parkinson-kórra jellemző külső tünetek teljes leltárát eljátssza - korántsem öncélúan. A MET-ben e produkcióval debütáló holland szoprán pedig egy teljes előadáson át hozza a drabálisságában is sérülékeny, tenyeres-talpas járású Erzsébetet. Kettejük összecsapása az első felvonás fináléjában a lélektani drámákat és az adrenalinfokozó tévésorozatokat megszégyenítő, feszültséggel és erőszakkal teljes párbaj. Az este karmestere, Maurizio Benini mindehhez a bel canto stílus- és arányérzékének otthonosságát biztosítja, amit a távolból akár rutinnak is hihetnénk, ha e szóhoz fejünkben nem társulna a lélektelenség tévképzete.
Erato, 2014
