László Ferenc

"Hogy viseli, hogy állandóan behívogatják mindenhová, és mindig emlékeznie kell, hogy mi történt akkor?" - hangzik a mélyen empatikus nyitókérdés a közcsatornák péntek reggeli műsorában, miközben a képernyőn ott lángol az interjúhoz rendelt inzert: Zuschlag János kitálal.

A helytálló, s kissé mégis félrevezető szerzői meghatározás (lírai jelenetek) ma már tán nem társul a közönség fejében a pasztelles melankólia képzetével: az Anyeginnél ugyanis kevés opera beszél nyíltabban a boldogtalanságról, a szerelmi és párkapcsolatok reménytelenségéről, és persze a magányról.

Az operett hosszan tartó és meglehet, örök népszerűségének egyik nagy és egyszersmind nyílt titka az, hogy rendre játékba hozza a szerelemről bennünk élő, szégyentelenül romantikus közhelyeket: az első megpillantás varázsütését, a szerelmesek egymásnak rendeltetését, s egyáltalán az összeillést mint minden akadályt lebíró mágiát.

És ennél az ütemnél hullott ki a mester kezéből a kottapapír... - a befejezetlen zeneművekhez előszeretettel kapcsolunk romantikus képzeteket, a romantikán innen és túl egyaránt. Pedig olykor előfordul az is, hogy a komponista egyszerűen csak félrerakja megkezdett szimfóniáját, mint Schubert a hagyomány szerint nyolcadiknak számozott h-moll szimfónia két tételét.

A megismerés talán legnagyobb akadálya az, ha egy jelenséget már eleve ismertnek hiszünk. Így vagyunk rendszerint a közelmúlt történetével is: megvan róla a magunk kikezdhetetlen véleménye, a letűnt korszakot átkozzuk, vagy épp visszakívánjuk, esetleg egyszerre átkozzuk és visszakívánjuk.

"2014 legizgalmasabb estéi" után múlt vasárnap végre elérkezett a várva várt döntő, amely nem kevesebbről határozott, mint hogy idén májusban ki végez majd magyarként az Eurovíziós Dalverseny mezőnyének sűrűjében, középelöl, középhátul, esetleg leghátul.

Az operairodalom legnépszerűbb darabjai között meglepően sok a befejezetlen és többféle verzióban létező, utólag így-úgy megdolgozott dalmű. Ilyen zenés színházi közpréda a Hoffmann meséi is, s miközben mi méltán búsongunk az Erkel-játszás filológiai visszásságain, némi tájékozódás után észbe vehetjük, hogy eredetileg a francia slágerdarabban is majd' minden másképpen lenne.

Az operaház 37 esztendős megbízott fő-zeneigazgatója ma már jobban tudja, hogy tavaly milyen feladatra is vállalkozott, ám ez a tudás nem tette kevésbé derűssé.

Sokáig üldözték és lesajnálták, de ma már nyilvánvaló: a sztori műfaja jószerint létfontosságú a történettudomány (és épp így az irodalom) számára. A népszerű ismeretterjesztés meg aztán végképp nem nélkülözheti a könnyen emészthető és a múlt egy-egy mozzanatát érzékletessé tévő történeteket, mi több, az anekdotákat.

Az ifjúság minden tekintélyuralmi rendszer számára kockázati tényező. Néha még a hajukat is megnövesztik ezek a fiatalok!

Hamvai Kornél szereti Georges Feydeau-t. Erről a vonzalomról (melyet a bohózat hajdanvolt francia mestere sajnos már értelemszerűen nem viszonozhat) adott bizonyságot Hamvai másfél éve a Tháliában, a Feydeau egyfelvonásosaiból előzékenyen összeírt Esküvőtől válóperig című darabbal.