Bonyolult ez a dolog Hajós Andrással. A saját műsorai rendre megbuknak, de azért időről időre új lehetőséget kap – s ez mégis jól van így. Merthogy Hajósban érezhetően több van, mint ami mondjuk a Heti hetes asztalánál kihasználható: jóval érdekesebb, szellemesebb és valóságosabb figura a képernyőn szereplő átlagnál, és sok úgynevezett televíziós személyiséggel ellentétben neki eleve, a televíziótól függetlenül is van személyisége. Hogy mégis miért nem sikerültek az eddigi szóló műsorai, azt jóindulatúan és helytálló módon épp azzal szokás indokolni, hogy Hajós egyszerűen „sok” és „túl” a kereskedelmi tévék és nézőik számára: túl intellektuális, túl gyors, túl ilyen meg olyan. A kevésbé jóindulatú, de szintén nem teljesen megalapozatlan magyarázat szerint viszont Hajóson lötyögnek a nagyobb műsorformátumok: felerősítik önironikus modorosságait, kínosnak mutatják szereptávolító gesztusait, a „kint is vagyok, bent is vagyok” önvédő pozícióját.
A jelek szerint új műsora, a Hajós a dobozban most esélyt kínál számára, hogy változtasson ezen a képleten. Igaz, a tévében menthetetlenül póznak ható önirónia és öngúny fölhabzása azért itt is fenyeget, főleg a bemutatkozó nyitópercben vagy éppenséggel a beharangozó szövegében: „Adott egy negyven év körüli, megkeseredett, már-már életunt televíziós műsorvezető…” A műsor – némi eufemizmussal – kimódoltnak nevezhető kiinduló ötlete szerint Hajóst dobozba zárva elszállítják egy-egy helyszínre, ahol ő azután felderíti az adott környezetet, megismerkedik a helybeliekkel. A kimódoltságon és a felsejlő hasonlóságokon (mondjuk a közszolgálati Életművészével) azonban érdemes és könnyű is hamar túltennünk magunkat, mivel a műsor a kereskedelmi televíziózásban szinte páratlan merészséggel valóságos emberek bemutatására vállalkozik. S így aztán rácsodálkozhatunk arra, hogy kint az életben mennyivel érdekesebb is jószerint minden annál, mint ami a csili-vili tévéstúdiókban meg a valódi, ál- és cselcelebek nappalijaiban adásként rögzíthető.
A második adásban például a pannonhalmi bencés gimnáziumban és annak kollégiumában barangolt Hajós, s ha eltekintünk attól a zavaró mozzanattól, hogy ma már tán semmilyen gimnáziumba nem lehet csak úgy besétálni, a valóságosság üdítő élménye uralta ezt az órát. A helyváltoztatás pedig tényleg jót tett Hajósnak, akiről ezúttal kiderülhetett az is, hogy nem csupán frappáns kismonológokra, de az emberek megszólítására és beszéltetésére is képes. Igaz, szerencséje is volt, hiszen Pannonhalmán érdekes, rokonszenves és kamaszosan hamvas társasággal kellett és lehetett is közös hangot találnia. És középiskoláról lévén szó, ebben a közegben még szokott önmitizálása, saját gyermek- és ifjúkorának tanárnevekkel meg koridéző márkanevekkel megtűzdelt felidézgetése (a nyilvánvaló előkép: Fábry Sándor) is természetesebbnek hatott, mint más alkalmakkor. Úgy tetszik, Hajós András jól és a szokottnál fesztelenebbül érzi magát ebben a formátumban, s bár ez önmagában persze korántsem garancia a tévénézői jó érzés kiváltására, azért nyilvánvalóan megkönnyíti a kedvvel fogyasztható műsorok megszületését. S ki tudja, a doboz mellett Hajósnak talán az örökös televíziós ígéret skatulyájából is sikerül most kilépnie.
