DVD

Offenbach: Hoffmann meséi

Zene

Az operairodalom legnépszerűbb darabjai között meglepően sok a befejezetlen és többféle verzióban létező, utólag így-úgy megdolgozott dalmű. Ilyen zenés színházi közpréda a Hoffmann meséi is, s miközben mi méltán búsongunk az Erkel-játszás filológiai visszásságain, némi tájékozódás után észbe vehetjük, hogy eredetileg a francia slágerdarabban is majd' minden másképpen lenne.

Hogy pontosan hogyan is, azt már sohasem tudjuk meg (hiszen a szerző nem fejezhette be művét), ám a lehetőségig leghívebb rekonstrukciót jelenleg Kaye és Keck zenetudós urak nagyérdemű kritikai kiadása kínálja. Ezen a kiadáson alapult a barcelonai Liceu tavaly februári produkciója is, amelynek jelentőségét korántsem csupán a hűségre való dicséretes törekvés adta, hanem mindenekelőtt Natalie Dessay fellépése, merthogy a francia nemzet csalogánya azóta bejelentette visszavonulását az operaszínpadtól, s már ebben a produkcióban is limitálta jelenlétét: a négyes női főszerep bravúrja helyett Antonia szólamára korlátozva szereplését. Hangadása e nem feltétlenül neki való szólamban nem kikezdhetetlen ugyan, ám mégis mindaz, amit Dessay Laurent Pelly gusztusos okosságú és igen stílusos rendezésében művelt, maga a rabul ejtő színészi nagyság. A négyes főszereplés bravúrját az énekesnő meghagyta férjének, a bariton Laurent Naourinak, aki nemcsak démonikussá alakítható arcvonásai, de énekesi intelligenciája révén is remekelt a Hoffmann életét romba döntő gonoszok négynevű, de egylényegű figurájaként. Dessay és Naouri párosa mellett sem bizonyult érdektelennek az amerikai Michael Spyres a címszerepben: nem álomszép, de kiművelt tenorját mintaszerű muzikalitással és roppant agilisan állította az előadás szolgálatába. Sápadt és kissé püffedt arcú Hoffmannja nem a német irodalomtörténetből, hanem inkább a zolai "hajsza" világából tántorog elénk.

Erato, 2 DVD

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.