KÖNYVMELLÉKLET

Cenzné és ura

Kérdések és válaszok a Kádár-korról

Könyv

A megismerés talán legnagyobb akadálya az, ha egy jelenséget már eleve ismertnek hiszünk. Így vagyunk rendszerint a közelmúlt történetével is: megvan róla a magunk kikezdhetetlen véleménye, a letűnt korszakot átkozzuk, vagy épp visszakívánjuk, esetleg egyszerre átkozzuk és visszakívánjuk.

A Kádár-korral bizonyosan ez a helyzet, s ki tudja, milyen távol is vagyunk még attól, hogy a korszak és persze névadója valahára a történeti kutatás hideg tárgyának, a múlt immár szenvtelenül tárgyalható elemének bizonyuljon. Ám ha ez az idilli állapot még a messze jövendő méhében rejlik is, azért a tudományos ismeretterjesztésnek lehet, sőt nagyon is van hasznosan elvégezhető feladata ezen a téren. Feitl István, Mitrovits Miklós, Ripp Zoltán és a szerkesztő Takács Róbert most mindenesetre ezt bizonyította azzal a friss kötettel, amely a Napvilág Kérdések és válaszok sorozatának harmadik darabjaként a Kádár-kor világának könnyed és mégis fajsúlyos bemutatására vállalkozott.

Manapság, amikor az előre megadott válaszokhoz olykor utólag rendelik hozzá a kérdéseket (szerkesztőségekben, kutatóintézetekben stb.), egyszerre üdvözlendő és üdítő a karakteresnek ígérkező sorozat létezése, hiszen az eddig megjelent, illetve meghirdetett kiadványok csupa aktuális és/vagy kényes témakört dolgoznak föl: a Kádár-kor mellett a cigányság, az EU, az első világháború, no meg a bal- és jobboldal dichotómiájának zavarba ejtően gazdag témáit. A tárgyalt köteten belül pedig olyan változatos kérdések sorjáznak - egymásra is oda- meg visszautalva -, mint például, hogy hány ellenzéke volt a Kádár-rendszernek, kivel békélt meg a békepap, emancipálta-e a nőket a Kádár-rendszer, miért működött a Kodály-módszer, vagy éppen kik is jártak az Ifjúsági Parkba. A válaszok azután tömörségükben is kiadósak, olykor ellentmondásra és kiigazításra késztetőek, s ami a kötet külön érdekessége: erősen támaszkodnak a korszak populáris kultúrájára, humorára. Akár meglepőnek is tűnhetne, hogy a jelek szerint a Kádár-kor megannyi mozzanatát a legegyszerűbben és egyszersmind a legérzékletesebben Hofi-idézetekkel, közkeletű pesti viccekkel, netán Ludas Matyi-karikatúrák leírásával lehet megmagyarázni. Cenzné és ura, a Cenzúra vagy az "Éljen augusztus 26,50!" fölemlítése úgy lehet, mindmáig felkínálja a történész és a kevésbé tájékozott olvasó számára a kölcsönös megértés, az "egy nyelven beszélünk" konszenzusát, vagy legalább annak megnyugtató és hasznos látszatát. Igaz, ez a konszenzus végül úgyis csak addig tarthat, amíg e jobb-rosszabb poénok emléke él, vagy ameddig a saját meggyőződéseihez makacsul ragaszkodó olvasó bele nem ütközik egy-egy neuralgikus kérdésbe. Mondjuk, abba, hogy mit is köszönhetünk Fekete Jánosnak. Vagy éppenséggel abba, hogy ekkor születtek-e a panelprolik...

Napvilág Kiadó, 2013, 256 oldal, 2400 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.