László Ferenc

Régen volt, s talán igaz sem volt, hogy az opera világában hajdanán a külcsín, az énekesek testi szépsége mellékes körülménynek számított. Tudjuk, ma már garantáltan nem így áll a helyzet, s első pillantásra éppen e fejleményt bizonyítja Anna Netrebko és Dmitri Hvorostovsky koncertje, amelyre tavaly nyáron, a másfajta tömegrendezvények révén ismerős Vörös téren került sor.

"Csak készüljön is el rendesen, s mutassa be valamilyen tisztes színház. Hogy ne mondjam: például maga az operaház..." - fogalmazott még 1997-ben Kovács Sándor, miután a Merlinben egy fesztiválprogram részeként előadták a Szellemidézés című Selmeczi-operajelenetet.

Talán a legutolsó volt a nagy karmesterek sorában, mégsem örült neki, ha Maestrónak szólították. Ő inkább volt Claudio: egy barátságos és elkötelezett demokrata a karmesteri dobogón. Páratlan muzsikus és félreismerhetetlenül nagy lélek.

A dosszié a mennyekből lehull, a díszzsebkendő megigazítva, a bal kéz lazán zsebre dugva - és indulhat máris Rákay Philip múltfeltáró talk show-ja, amely egy kerek éven át heti rendszerességgel fogja magyarázni a ridegen tartott stúdióközönségnek és nekünk a képernyők előtt, hogy mi is történt 25 évvel ezelőtt, 1989 oly mozgalmas esztendejében.

Bizonyos műsorokról nem lehet kritikát írni, vagy ha lehet is, nem lenne szabad. A kritikában ugyanis, még a megsemmisítőnek szánt kritikában is, mindig ott rejlik a legitimálás gesztusa, amely ha nem is a konkrét tárgyat, de legalább a műfaj létét és belső szabályrendszerét elismeri.

Nem vitás, ordenáré időket élünk, ám van azért ennek némi pozitív hozadéka is: a magyar közönség számára például ennek révén válhatott valósággal is ismerőssé a Chicago című musical sokáig oly idegenszerűnek ható belvilága.

Teleki Pál, Teleki László, Széchenyi – leginkább e nevek jutnak az eszünkbe, ha öngyilkos magyar politikusokra gondolunk. Pedig a Kádár-korszakban meglepően sok követőjük akadt – legalábbis ezen a téren.

A Monarchia trónörököse, a magyarok Rezső királyfija 1889. január 30-án halt meg Mayerlingben. Ha megéri, nagy király vált volna belőle?

"Az Elfújta a szél egyszerre lehet színházunk legszélesebb közönségrétegét ismét megmozgató, vonzó előadás, miközben az irodalmárok és zenetudósok is kedvüket lelhetik benne" - szól a sajátságosan felcsigázó szöveg az Operettszínház új bemutatójának műsorlapján, s a kritikus határozottan restelli magát, hogy ellent kell mondania.

Meglepő, de tény: amíg Sebestyén Balázs show-műsora, mondhatni közmegelégedésre, kiszenvedett az RTL Klubon, addig a rivális mellékcsatornáján futó Kasza! a jelek szerint sikerrel túlélte a saját bukását.

Nem volt harmonikus alkotó, és sohasem édesgette magához az olvasókat. Egyszerre volt kávéházi és szocialista író, aki örökkön a vesztes partiban ült.

Férfiruhában járt, két katolikus királyság egymás elleni háborúskodásában vezérkedett, és parasztlány létére a legfelsőbb földi és égi hatalmakkal tartott fenn kapcsolatot: Jeanne d'Arc éltében és holtában sem volt problémamentes, szabványos szent. A katolikus világegyház számára semmiképp sem, hiszen végül csak az I. világháború után avatták szentté; s a művészek, írók és zeneszerzők garmadája mellett nem mellesleg a francia szélsőjobb is mindmáig különös tiszteletben tartja a felszabadító nemzeti hős emlékezetét. Az orléans-i szűz izgalmas alakját a múlt hét végén két zenés színházi bemutató is elénk állította, ami különös, de korántsem szerencsétlen egybeesés.