Magyar Narancs: Amikor tavaly nyáron bejelentették, hogy Halász Péter lesz az Opera fő-zeneigazgatója, a neved itthon sokak számára ismeretlennek tűnt. Honnan volt ez a távolság közted és a magyar zenei élet között?
Halász Péter: Én biztos nem tettem semmit azért, hogy ilyen távolság keletkezzen. 19 évesen elmentem Ausztriába tanulni, de sohasem akartam eltépni azt az ezernyi szálat, ami ideköt. Amikor végeztem a bécsi zeneakadémián, akkor például érdeklődtem, hogy jöhetnék-e ide az Operába korrepetitornak, de erre akkor nem volt lehetőség. Sőt, annak idején a Zeneakadémián is azt mondták nekem, erkölcstelen dolog, hogy én valakinek a helyét elfoglalom, ha egyszer Bécsbe is felvettek. Szóval egyszerűen csak úgy alakult, hogy nem lettem korábban állandó szereplője a hazai zenei életnek.
MN: Ehelyett a német nyelvterületen indult a karriered: Bécs után volt Zürich, aztán Mainz, majd Aachen, ahol első karmester voltál. Közben 2010 óta azért a pesti operaházban is vezényeltél. Zenés színházi tapasztalatra és operaházi helyismeretre tehát szert tettél, de tán mégsem indokolatlan a kérdés: tudtad, hogy mire vállalkozol, amikor elfogadtad a fő-zeneigazgatói megbízatást?
HP: Ezt nem tudhatja az ember pontosan. Az nem véletlen, hogy Nyugat-Európában az ilyen posztok betöltéséről évekkel, de minimum egy évvel a tervezett váltás előtt döntenek. Így lehet ugyanis elérni, hogy a feladat tényleges átvételének pillanatában az illető nagyjából tudja, hogy hol van. Én nyomon követtem az Opera elmúlt éveinek sajtóját, de hát annak alapján sem lehet érdemi áttekintést szerezni. Ugyanakkor 2010 óta többször vezényeltem itt, nagyszerű élmények fűznek a házhoz, mert például rendkívül motivált zenészekkel ismerkedhettem meg. Így az mondjuk egyáltalán nem volt számomra kérdés, hogy ezzel a zenekarral nagyon szívesen dolgoznék. De hogy milyen adminisztratív feladatra vállalkoztam, azt máig tanulom.
MN: És milyen volt a fogadtatás? Olykor felmerül, hogy a házban van némi közegellenállás a kívülről jött vezetőkkel szemben.
HP: Én, hál' istennek, semmi bizalmatlanságot nem tapasztaltam, ezt őszintén mondom. A munkámra koncentrálok, és arra törekszem, hogy minél magasabb szakmai nívón folyjék a munka. A személyes érdekem pedig mindig az, hogy jó emberekkel jó zenét, jó színházat csináljunk. És nem érzem, hogy ez a törekvésem ellenszenvet váltana ki itt.
MN: Jó emberekről, jó zenéről beszélsz, egy korábbi interjúdban pedig úgy fogalmaztál, hogy "az opera arra való, hogy jobb embert faragjon belőlünk". Mindez valamiféle idealista ars poeticát sejtet.
HP: Ars poeticája egy-egy nagy költőnek szokott lenni, én magamat és egyáltalán a karmestert nem is tartom alkotóművésznek. Legjobb esetben közvetítő, médium a karmester, egy nélkülözhetetlen kommunikátor. A kommunikáció az egész munkánk alapja, mert különben én egyedül csak a levegőt szortíroznám. Örömteli együttműködést pedig leginkább jó emberekkel lehet kialakítani.
MN: Most már lepergett az első fő-zeneigazgatói évadod nagyobbik fele. Milyen kép alakult ki benned az operaházi repertoár állapotáról? Gondolok itt a zenekari teljesítmény mellett az egyes produkciók színházi állapotára.
HP: Engem nagyon erősen befolyásol, hogy mit látok a színpadon: ki énekel, milyen a rendezés vagy a színpadkép. Nyilvánvaló, hogy nagyon sok reformra van itt még szükség, hogy fel tudjunk zárkózni a nyugat-európai operák összművészeti produkcióinak általános nívójához, ahol értelemszerűnek számít, hogy a zene és a színház kéz a kézben halad. Nem tagadom, nagyon vegyes kép alakult ki bennem az Opera repertoárjáról. Időnként akár még egy 77 éves Bohémélet-rendezés is lehet értelmes színház, ha olyan énekesek töltik meg az előadást, de úgy gondolom, hogy ez így túl kevés. A jövőre nézve itt muszáj lesz változtatni, s persze mindig felmerül a kérdés, hogy van-e értelme az ilyen repertoárjátszásnak, ahol több évtizedes, a rendező víziójától rég elszakadt produkciókat görgetünk évadokon át. Én mindenképpen arra törekszem, hogy a jövő évadban, amelynek a tervezésében már részt vehettem, koncentrált csapatmunkában, néhány előadásra szoros együttműködést kialakítva kerüljenek a közönség elé a produkciók. De már Az árnyék nélküli asszony idei bemutatója is remélhetően ilyen lesz: a zenei és színházi munka szoros közösségében. És azt is fontosnak tartom, hogy időről időre a repertoárból is ragadjunk ki egy-egy produkciót, hogy valódi zenei és színpadi műhelymunkát követően, azonos zenészekkel és előadókkal kerüljenek aztán a közönség elé. De sietek jelezni, hogy természetesen van a repertoárnak olyan része is, amely színházilag is értékelhető, ahogyan van olyan része is, ahol a játékmesteri és az operaénekesi fáradozások önmagukban is sokat javíthatnak az összbenyomáson.
MN: Az a tény, hogy immár nem egy, de két játszóhelyre terjed ki a repertoárjátszás, nem csökkenti az áhított műhelymunka és vele a repertoárfrissítés esélyét? Hiszen két színházban kell egy teljes évadon át nyomni az előadásokat.
HP: Így van, s ez alapjában véve visszavezet a mennyiség és a minőség örök konfliktusához. Én magam abszolút minőségpárti vagyok, de nyilvánvaló, hogy ez itt csapatmunka, s hogy ez egy hatalmas intézmény, hatalmas feladatokkal. Azonban nagyon remélem, hogy az új bemutatóknál és a repertoár egy részénél meg tudjuk majd valósítani ezt a koncentráltabb műhelymunkát. Ami rajtam múlik: zeneileg fel fogunk javítani egyes repertoár-előadásokat, hozunk ehhez vendégkarmestereket is, s magam is kiveszem majd a részem ebből a munkából. Egyébként már a december-januári Denevér-előadásokat is megelőzte egy ilyen, a szokásosnál lényegesen hosszabb próbasorozat a zenekarral.
MN: A korábbi és jelenleg is fennálló munkakapcsolatod Aachennel szinte felkínálja a rákérdezést az összehasonlításra.
HP: Egészen más ez a két színház, jószerint összehasonlíthatatlanok egymással. Az aacheni egy közepes nagyságú német város színháza, ahol van prózai és operatagozat egyaránt, míg a budapesti egy kiemelt nemzeti intézmény. De mondjuk most Aachenben Händel Alcinájára készülünk, ahol hat főszereplőm van: egy német szoprán, egy koreai mezzoszoprán, egy lengyel kontratenor, egy chilei tenor, egy bolgár basszus meg egy szerb lírai szoprán, s persze ott vagyok én magyarnak. Ez például nyilvánvaló különbség Budapesthez képest, ahol viszont az Operának evidens feladata, hogy a magyar operajátszást ápolja és fejlessze, amiben én hiszek, s amire egyébként Észak-Európában is vannak példák. Ebben is egészséges egyensúlyt kell találni, hogy mindig fogadjunk külső impulzusokat, és sose váljunk egy zárt közösséggé, amelyik a saját levében fő.
MN: A fő-zeneigazgatói mézesheteid, ha voltak ilyenek egyáltalán, már alighanem véget értek. Voltak-e összeütközéseid?
HP: A zenekarral és a két kórussal nagyon jó a viszonyom, s nem azért, mintha konfliktuskerülő lennék, merthogy egyáltalán nem vagyok az. De konfliktusok amúgy is óhatatlanul előfordulnak, hiszen az embernek döntenie kell: valaki mellett és valaki ellen. A legtöbb koccanás vagy sérelem abból fakad, hogy bár a régi értelemben itt már nincs együttes, azért sokan még a korábbi helyzetüket, a korábbi körülményeket tekintik mérvadónak. Olyan elvárásaik vannak, mondjuk egyes szerepek kiosztásával kapcsolatban, amelyeket a szokásjog alapján természetesnek és megingathatatlannak tartanak. Én viszont felelősséggel tartozom, helyesebben a vezetőség egésze felelősséggel tartozik a közönség felé, hogy minden egyes este a lehető legjobb erők szerepeljenek a színpadon. És ez olyan munka, ahol az adott pillanat, az adott este művészi teljesítménye, vokális formája a döntő, nem pedig a mégoly tiszteletre méltó múlt. Légtornászok esetében persze ezek a viták sokkal egyszerűbben dőlnének el.
