Ezzel a két tétellel indult a Fesztiválzenekar "befejezetlen" tematikájú koncertje: a hangzás már megszokott, de soha meg nem unható perfekciójával, s egyebek közt olyan gazdag mélyvonós és fafúvós pillanatokkal, amelyeket varázslatosaknak nevezni merő zsurnalizmus ugyan, azonban ettől még a tényekkel egybevágó kijelentés. A két tétel eljátszása után Fischer Iván szórakoztató mikroráadás gyanánt a szimfónia vázlatai közt fennmaradt, alig néhány ütemnyi Scherzót is beintette zenészeinek. Ha Schuberté nem is, ám Anton Bruckner befejezetlen, s ráadásul kilencedik szimfóniája valóban az élettörténet tragikus, azaz legvégső szakaszához kapcsolódik. A jóistennek ajánlott, de sajnos még így is csupán három tételig eljutó Bruckner-szimfónia előadása során a remek rézfúvósok kerültek előtérbe, jelképesen éppúgy, mint fizikai valójukban. A zenekari ültetéssel ezúttal is kreatívan játszó Fischer Iván Bruckner alighanem leghatékonyabb hazai népszerűsítője: a gátlásos komponista, akinek működését olykor a nyugati szimfonikus gondolat végzetének szokás tekinteni, a Fesztiválzenekar koncertjein rendre megdicsőül. Éppen így történt most is, s nem csupán az életmű legnépszerűbb szimfóniatétele, a motorikusan démoni Scherzo aratott közönségsikert, de az érzéki szépségű harmadik tétel, az Adagio is: a Bruckner több szimfóniájában is felbukkanó Wagner-idézet végső átlényegülésével, a "búcsú az élettől" biográfiailag is hatásosan megerősített motívumával.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 2.
