Fodor Géza szavaival: "Bármennyire ellentmondjon is ennek a [...] vélekedésnek az egyes ember egyéni tapasztalata, személyes balsorsa, s az egész filozófiailag motivált modern elitművészet, az emberi nem síkján mégis alapvető tapasztalat marad, amelyre az operett bizton építhet." Erre épít természetesen Kálmán Imre 1926-os operettje, A cirkuszhercegnő is, az arcvonásait maszk mögé rejtő lovas akrobatával, Mister X-szel és Fedora orosz (nagy)hercegnővel: őseredeti formájában csakúgy, mint abban a Verebes István által jegyzett átdolgozásban, amelyet a múlt héten mutatott be a Budapesti Operettszínház. Alighanem csupán az operettfilológusokat lelkesítené fel annak áttekintése, hogy az elmúlt szűk kilenc évtized során összesen hány fázisban változott a kezdetektől sokat kritizált librettó, így inkább csak annak megállapítására szorítkozunk: Verebes, jóllehet drasztikusan belenyúlt a cselekménybe, inkább tovább fokozta, semmint csökkentette a történet sebezhetőségét. Posztumusz társszerzői közreműködése ráadásul az énekelt versek át- és megdolgozására is kiterjedt, ami azután különösen problematikusnak bizonyult. Meglepő módon ugyanis a Sohase mondd szövegírója ezúttal mintha hadat üzent volna a prozódiának, s ennek következtében az énekelt szöveg az együttesekben rendre érthetetlenné vált már a második sorból hallgatva is. Így aztán azzal a feszélyező szituációval találhatta magát szemközt a premier közönsége, hogy egész egyszerűen nem vált világossá, voltaképpen mi is történt a II. felvonás zeneileg igen kidolgozott fináléjában, az operettdramaturgia hagyományosan kiemelt fontosságú pontján, Sergius herceg szentpétervári bálján, ami elválasztotta egymástól a szerelmeseket.
A rendező Verebes István már érezhetően jobb munkát végzett alkotótársaival. Mira János díszletei között és a jelenetenként változó, hol ötletességről tanúskodó, hol ordasan közhelyes vetített képek alatt rendben zajlik az operett rituáléja, s újra csak Fodor Gézát idézve: érvényesülhet "a típusosság és az eredetiség szerencsés aránya", amelyet a pályafutása második felébe belépő Kálmánnak ebben az ezüstkori operettjében még sikerült kikevernie. Fischl Mónika Fedorája mindenesetre inkább a típusosság vonalát képviseli az előadásban: inkább általános primadonnát ad, mint orosz hercegnőt vagy pláne ex-légitornászt. Az énekhangja és a színpadi rutinja azonban biztosan üzemel, és árad belőle az a női diadalmasság, amely nélkül nincs és nem is lehet igazi primadonna. Végzettől rendelt párja, azaz a Mister X-et adó Homonnay Zsolt már jóval kevésbé tűnt típusos bonvivánnak, ha csak színpadi jelenlétének civil pillanatait, kívülálló derűjét nem kívántuk bonvivánosnak tekinteni. Viszont remekül vezette elő az operett legnagyobb slágerét, s életerős tenorhangját mindvégig kedvvel hallgathattuk. (Igen jó matéria, megérdemelné a gondosabb kiművelést.) Sajnos a darab intrikusaként felléptetett Stohl András prózai profizmusa és színpadi fegyelme ezúttal teljes énekesi indiszpozícióval párosult, ami egészen kínos pillanatokat eredményezett.
A második finálé fentebb említett értelmezési nehézségeit követően a harmadik felvonás jószerint leszakadt a műről. Kisded zenei tréfa, némi öreges hercigeskedés (Lehoczky Zsuzsa és Faragó András közös jutalomjátékául szánva), valamint műkedvelő bohózatjátszás adta ki a záró szakaszt: a leghálásabb játékokat ismét csak a szubrett-táncos komikus páros (Szendy Szilvi és Szabó Dávid) számára felkínálva. Az összeillés jelenségét érzékletesen illusztráló lengeteg kettősből ezúttal Szabó Dávid emelkedett ki, aki nem csupán zajos közönségsikert aratott frissebb-avasabb poénjai révén, de talán még sohasem járt ilyen közel a színészi szerep betöltéséhez.
A színpadon és a zenekari árokban még két alkotó szolgálta nagyban a produkció üdvét: a koreográfus Tihanyi Ákos és a karmester Makláry László. Tihanyi koreográfiája ügyesen oldotta meg a cirkuszi közeg stilizálásának feladatát, s ráadásul értelmet adott az operettensemble színpadi jelenlétének. Makláry pedig teljesítményével most is kiharcolta Kálmán Imre zenéjének érvényes és - majd mindvégig - élvezhető megszólaltatását, újfent igazolva a karmesterlegenda Erich Kleiber hajdani nézetét, mely szerint az operettvezénylés a dirigens igazi iskolája.
Budapesti Operettszínház, március 7.
