Addio

Claudio Abbado (1933-2014)

Nekrológ

Talán a legutolsó volt a nagy karmesterek sorában, mégsem örült neki, ha Maestrónak szólították. Ő inkább volt Claudio: egy barátságos és elkötelezett demokrata a karmesteri dobogón. Páratlan muzsikus és félreismerhetetlenül nagy lélek.

"Viva Bartók!" - pingálta a milánói házak falára a feliratot az alig tizenéves Claudio Abbado a II. világháború végnapjaiban, tettével magára vonva a tengelyhatalmak helyi képviselőinek gyanakvását. Nem is volt indokolatlan e gyanakvás, s nem is elsősorban az Abbado família antifasiszta beállítottsága miatt, hanem mert a "középső fiúba" plántált műveltség és zeneszeretet mindenestül az önkényuralom tagadásán alapult. A huszadik század közepén, amikor még elevenen élt a félelmesen csodált dirigenszsarnokok hagyománya, az ifjú Abbado beállítottsága nem ígért feltétlenül csillogó világkarriert. Növendékkorában még kamarázhatott az idős Arturo Toscanini otthonában, ám a rettegett karmesterlegenda vérfagyasztó zenekari próbáinak szem- és fültanújaként elsősorban viszolygást és rosszallást, semmint bámulatot érzett a dührohamok sorozatát produkáló Maestro iránt. Bruno Walter fennköltsége, s mindenekelőtt Wilhelm Furtwängler spirituális kisugárzása annál pozitívabb hatást gyakorolt a fiatalember majdani szerepfelfogására, amely kívül-belül, művészetében és magaviseletében egyaránt egyfajta ellen-Toscaninivé formálta Abbadót.

Hans Swarowsky bécsi karmesternövendéke és Zubin Mehta diáktársa energikus lendülettel, mégis atipikusan indult meg pályáján: versenydíjakkal, fontos koncert- és operai debütálásokkal, ám mindeközben három évre visszahúzódva Parmába, ahol kamarazenét oktatott az akkor még zongoristaként is ígéretes tehetségű Abbado. Azután a hatvanas évek közepén Abbado egyszerre lett Herbert von Karajan salzburgi és berlini vendége, a jövő embere a milánói Scalában, valamint a kortárs zenék és operák egyik első számú népszerűsítője. Luigi Nono, Karlheinz Stockhausen vagy éppen Ligeti György művei a hatvanas évektől éppúgy Abbado repertoárjának szerves részét alkották, akárcsak azok a Verdi- vagy Rossini-operák, amelyek a Scalában, majd lemezen és filmen nemzedékek meghatározó operaélményeivé váltak.

Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy épp 1968-ban kezdte meg fő-zeneigazgatói működését a Scala élén, hiszen érzelmi és intellektuális kötődése egyértelműen a lázadó nemzedékhez kötötte. Milánói működése éveiben jószerint felszámolta a Scala társadalmi exkluzivitását, ami a napi politikai változásoktól függetlenül a jövőt előlegező lépésnek bizonyult. Munkás- és diákkoncerteket szervezett, kivitte a Scala zenekarát az üzemekbe, s egyáltalán: kapcsolatot teremtett a művészet, a komolyzenei és operaházi tevékenység és a társadalmi környezet, ha tetszik, a valóság között. (Közösségi érdeklődése opera-karmesteri működésében is kimutatható volt: gondoljunk akár a Simon Boccanegra Abbado-féle interpretációira, akár a Muszorgszkij operái iránt tanúsított affinitására.) A jövőt előlegezte Abbado egy másik kezdeményezése is, amely fiatal zenészeket invitált soknemzetiségű zenekarokba: az Európai Közösség Ifjúsági Zenekarának (ma az Európai Unió Ifjúsági Zenekara) megalapítása 1978-ban, majd a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar 1986-os és persze a bolognai Orchestra Mozart 2004-es életre hívása.

A nyolcvanas években Abbado a Scalából a bécsi Staatsoperbe tette át székhelyét, s az osztrák fővárosban a kortárs zene is új fórumot nyert Abbado révén: a Wien Modern fesztivált. Bécsben találta meg Abbadót a Karajan halála után új vezetőt kereső Berlini Filharmonikusok felkérése is 1989 októberében. Személyében testesült meg a berliniek korszakváltása, amely a német egyesítés folyamatában és benne Berlin új kulturális arculatának kialakításában kitüntetett szerephez jutott. Karajant csodálni kellett, Abbadót azonban szeretni is lehetett - és szerették is: a zenészek és a közönség egyaránt. Karajan után mindez visszatérést jelentett Furtwängler tónusához, s Abbado nemcsak rokonszenvessé, de intellektuálisan izgalmassá és a társművészetekre is kitekintővé tette a Berlini Filharmonikusok ezredvégi évtizedét.

Abbado választás útján került a berliniek élére, és hasonlóan páratlan módon, önszántából távozott onnan: lemondva megbízatásának megújításáról. Ebben a görcsös akarás rá oly jellemző hiánya mellett sajnos már a karmester súlyos betegsége, gyomorrákja is jelentősen közrejátszott. Abbado azonban még pár évre visszatérhetett a karmesteri dobogóra, s lesoványodott-megöregedett külsővel, de folytatta a koncertezést. Szinte földöntúli jelenséggé átszellemülve és valósággal spirituális élménnyé emelve minden egyes újabb koncertjét, amint erről utolsó pesti fellépésein a magyar közönség is meggyőződhetett. Legutoljára tavaly tavasszal láthattuk az Orchestra Mozart koncertjén: derűs együttműködésben a fiatal muzsikusokkal, s jól érzékelhetően egészen különleges, kiveszőben lévő emberi minőséget és művészi ethoszt képviselve. Akkor e koncertről beszámolva azt írtam, legszívesebben a közönség is csatlakozott volna az estét záró zenekari összeölelkezéshez. Az Abbadónak szánt ölelés persze eleve csak vágyálom lehetett, s mára éppoly reménytelenné vált, mint a zenei világ Claudio Abbado nélkül.

Neked ajánljuk