„Nagy szerencsétlenség érte a Monarchiát” – 1889. január 30-a kora délutánján ez az előzetes híradás készítette fel az Osztrák–Magyar Monarchia közvéleményét a gyászhírre, amely a birodalom alig harmincéves trónörökösének váratlan elhunytáról szólt. A Habsburgok sokévi átlagánál intelligensebb és liberálisabb Rudolf főherceg halála persze nem csupán váratlan, de roppant kínos is volt, s a kortársak ezt már akkor megsejtették, amikor még szívszélhűdésről meg ágyban, párnák között elhalálozott trónörökösről szóltak a félhivatalos hírek. Ahogy pár nappal később a Vasárnapi Újság nekrológja fogalmazott:
„Hiszen oly ifjú volt, csak most múlt 30 éves, s oly erős, edzett. […] Az ilyenhez hogy merne nyúlni a halál magától? Csak akkor mer, ha küldik vagy híják.”
| ||
Küldték a halált, vagy hívták – azaz megölték Rudolfot, vagy öngyilkos lett a krónprinc, ezt találgatták mindenütt, s a híresztelések burjánzásának még az sem vetett véget, hogy végül megerősítést nyert: a mayerlingi vadászkastélyban öngyilkosság történt. Hogy egy másik halálesetnek is színhelye volt ekkor Mayerling, azt nem tudatták a nyilvánossággal, amely így a gyorsan terjedő pletykákból értesült Rudolf szeretőjének, Maria von Vetsera bárónőnek a haláláról. A még a 18. életévét sem betöltött lány pár hónapja volt a nős Rudolf szeretője, s közös szerelmi haláluk hamar vadromantikus végzettörténetté kerekedett, noha a trónörökösnek korántsem csupán a Marynek becézett leánnyal volt házasságon kívüli viszonya.
A páros Liebestod könnyfakasztó képzete mellé azután az a hipotézis is társult, amely Rudolfban egy második Don Carlost látott: persze nem a történelmi (azaz erősen terhelt), hanem a schilleri infánst tekintve előkép gyanánt. Rudolfot elnyomta az apja, szólt az értelmezés, s valóban: Ferenc Józsefnek voltak nézetkülönbségei a fiával, akinek nem adott a tényleges hatalomból. Csakhogy az ilyen osztozás nem is volt szokás a dinasztiában, s az ötvenes évei végén életerősen baktató, megszállottan kötelességtudó Ferenc József nem is szorult rá feladatainak megosztására. A szerelmi rémdráma mellé mindenesetre az apai zsarnokság rettenete is odakerült a tablóra, amely köré 1889-től mindmáig vad teóriák egész sorát biggyesztették a fantáziadús elméletgyártók. Legalább negyven változat kelt lábra az évek során, melyek között az atya általi halálra ítéltetés csakúgy ott szerepelt, mint az a fantazmagória, amely a franciák merényeként azonosította Rudolf halálát. (Személy szerint maga Clemenceau állt volna a gyilkosság mögött – még ha ő 1889-ben nem is volt több feltörekvő radikális nemzetgyűlési képviselőnél.) Ásóval agyonvert trónörökös, magzatelhajtási tragédia, részeg vadásztársak randalírozása – a sor még hosszan folytatható lenne.
Ferenc József a valóságban persze aligha ölette volna meg a saját örökösét („a legjobb fiú, a leghűségesebb alattvaló” – írta róla utóbb barátnőjének, Schratt Katalinnak), s Rudolf öngyilkosságának ténye sokkal kínosabb volt annál, semhogy ezzel lepleztek volna el valami nagyobb titkot. Igaz, Vetsera Mária társöngyilkosságát (vagy Rudolf általi megöletését) titkolták, ameddig csak titkolhatták.
| ||
Nekünk, magyaroknak mindazonáltal volt kit gyászolnunk, hiszen Rudolf magyarbarát volt, s Jókaival karöltve közösen munkálkodtak a „nagyobb haza”, azaz a dualisztikus Monarchia megismertetésén és megszerettetésén. Ők ketten hívták életre a kor nagy könyves vállalkozását, Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben sorozatát, amelybe maga Rudolf is gyártott szövegeket. A barát és ekkor már hiperlojális alattvaló, Jókai így búcsúztatta az ornitológusnak is tehetséges Rudolfot, a Habsburg-dinasztia e ritka madarát:
„Soha trónra hivatott fő és szív több erénnyel és bölcsességgel föl nem volt ruházva; soha a magyar nemzetnek igazabb barátja nem volt; soha fejedelmi sarj hazáját úgy nem imádta, mint ő.”
S ha e búcsúszavakban volt is pár adagnyi túlzás, az összehasonlítás határozottan csak javíthatott Rezső királyfi magyarországi megítélésén. Merthogy az elfeledett trónörökös, Károly Lajos főherceg után jött a macskabajszú magyarfaló, Ferenc Ferdinánd, akit még Szarajevó után sem tudtak jó szívvel méltatni a mégoly udvarhű magyarok.
