Két szép emberpéldány énekel itt áriákat és kettősöket, s az utóbbi esetekben a páratlan szoprán és a majd' ily kiváló bariton együttműködése nem is csupán két vonzó megjelenésű művészt mutat, de még némi erotikus feszültséget is sejtet. (A nemzetközi operaélet zuhanyhíradóiban újabban híresztelik is a két orosz énekes románcát.) Mindez persze csak felszíni érdekesség és pusztán a szem öröme maradna, ha Netrebko a repertoárjába frissen felvett Leonóra szólamában nem lenne vokálisan is oly izgalmas jelenség Hvorostovsky harapós Luna grófjának oldalán. Vagy ha az Anyegin záró kettősében nem válna oly megindítóvá, sőt valósággal szívszorítóvá a két operai nagyvad által elővezetett páros élettragédia. A hullámzóbb színvonalú zenekari és kórusrészletek között az ősz, ám imponálóan férfias Hvorostovsky Scarpia brutálisan energikus Te Deum-jelenetével, Netrebko pedig Maddalena eszményien formált áriájával (Giordano: Andrea Chénier) érvelt a szabadtéri áriaestek sokat vitatott és sokat szenvedett műfajának létezése mellett. S a ráadások során Netrebko produkcióját látván-hallván még az is érzékletessé válhatott, hogy a máig eleven orosz operettkultúrában milyen sajátos karaktere is van Szilvia belépőjének a Csárdáskirálynőből. Elemi lendületével, cigányos temperamentumával és - más alkalmakkor is megcsodált - táncos kedvével Netrebko nem hagyta sem cukros édelgéssé, sem epebajosan komolykodó áriázássá sápadni az oroszul felhangzó slágerszámot.
Deutsche Grammophon, 2013
