Tragikus hirtelenséggel, tragikus körülmények közt – ezekkel a szocialista korszakban uralkodóvá vált eufemizmusokkal hivatkoztak évtizedeken át (sőt olykor mindmáig) a híradások ama halálesetekre, amelyeket mindközönségesen öngyilkosságoknak szokás nevezni. Az óvatoskodó megfogalmazás különösen akkor volt elhagyhatatlan, ha a hivatalos elit valamely tagja vetett véget önkezűleg az életének, hiszen az ilyen tettek rögvest ellenzéki gesztusként, de legalábbis politikai válságtünet gyanánt értelmeződtek, fent és lent egyaránt. Főleg így volt ez a hatvanas-hetvenes évek rázós fordulóján, amikor e megszaporodó esetekből sokan Kádár megrendült pozíciójára következtettek.
Miniszterként lett öngyilkos Nagy Miklós, aki az MSZMP KB kulturális és tudományos osztályának éléről 1973-ban – 41 évesen – került át a művelődésügyi minisztérium élére, ám az idegei alig pár hónap elteltével látványosan felmondták a szolgálatot. Egy ízben például a szőnyegen ülve fogadta az értekezletre szobájába érkező beosztottjait, akiknek ugyancsak maga mellett, a miniszteri dolgozószoba perzsaszőnyegén kínált helyet. Még egy éve se volt miniszter, amikor 1974. április 29-én öngyilkos lett.
Három évvel korábban, 1971-ben két a Nagy Miklóséhoz hasonló, ám még kínosabb eset akadt: Erdélyi Károly külügyminiszter-helyettesé és Tömpe Andrásé. Erdélyi 1956-tól hosszú éveken át Kádár egyik meghitt munkatársa, tolmácsa és referense volt, s amikor 1971. március 19-én – több búcsúlevelet hátrahagyva – főbe lőtte magát a budai hegyekben (egész pontosan a kecske-hegyi Oroszlán-szikla közelében), akkor valósággal elszabadultak Pesten a találgatások. Erdélyi a hivatalos (bár nem publikus) verzió szerint szüntelen fejfájásai és az ezek mögött sejtett agydaganat elől menekült a halálba, ám sokakban felmerült, hogy a szovjet pártvonalat jól ismerő Erdélyi öngyilkosságát inkább a Kádár leváltásával fenyegető átrendeződés veszélye motiválta. Mi több, dacára a búcsúlevelek egész sorának (melyek közül egy magának Kádárnak szólt), Erdélyi meggyilkoltatásáról is széltében terjedtek pletykák az apparátusban és azon kívül is.
Tömpe Andrásé szemre szimplább eset volt, hiszen az akkor (1971 decemberében) már csupán a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületét irányító káder kétségkívül önkezével vetett véget az életének: egy munkahelyi és pártszervi konfliktus megalázó lezárása elől a dolgozószobájába visszavonulva, két revolvere közül kiválasztva a halálos fegyvert. Csakhogy Tömpének nagy múltja volt: a spanyol polgárháború egykori önkéntese az ötvenes évek javát a szovjet hírszerzés kulcspozícióiban töltötte, s 1959-ben hazatérve előbb a belügyminisztériumhoz, majd a KB adminisztratív osztályának élére került. Ez utóbbi tisztében ő képviselte a legkövetkezetesebben (mármint a pártvezetésen belül) a hazai sztálinista törvénysértések elkövetőinek felelősségre vonását, s ezért működése egy ponton túl kényelmetlenné vált. Kényelmetlen figura maradt akkor is, amikor az NDK-ba kiküldött követ létére levélben emelt szót az 1968-as csehszlovákiai bevonulás ellen: nem vállalva tovább a magyar kormány döntéseinek képviseletét.
Tömpe öngyilkossága így egy hasznos, ám mindhalálig kényelmetlen pártmunkás utolsó tette volt – de még ennél az esetnél is felkavaróbbnak bizonyult Péter György 1968–1969-es ügye. A reformközgazdászok közé számított politikus ugyanis, aki ekkor immár két évtizede vezette a Statisztikai Hivatalt, valamiféle érmecsempészési ügybe keveredett, és szinte példátlan módon ezért őrizetbe is vették. Az 1968 végén letartóztatott, majd szívinfarktussal egy belügyi kórházba átszállított egykori államtitkár azután 1969 első napjaiban betegágyán egy konyhakéssel megölte magát, ám halálának önkezű voltában sokan kételkedtek, ahogyan sokan kétségbe vonták már azt is, hogy e régi mozgalmi ember valóban csempészhetett. Ortutay Gyula naplójában így örökíti meg a legfelső elit köreiben cirkuláló híreszteléseket, jeléül annak, hogy ilyen esetben még a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács tagja is csupáncsak tapogatózhatott: „Nos, Mód Aladár szerint súlyos szektás támadás és bűntett, ami Péterrel történt. Gyilkosság történt. Konyhakéssel. Péter bízott abban, hogy kiderül az igazság. Ha öngyilkos lett, azért történt, hogy ne kényszeríthessék hamis vallomásra Kádárék ellen, Nyers ellen.”
