Musical

Éjjel-nappal Chicago

Kander-Ebb-Fosse: Chicago

Színház

Nem vitás, ordenáré időket élünk, ám van azért ennek némi pozitív hozadéka is: a magyar közönség számára például ennek révén válhatott valósággal is ismerőssé a Chicago című musical sokáig oly idegenszerűnek ható belvilága.

Hiszen ma már hazai változatban is napra nap megtapasztaljuk a senkicelebek médiajelenlétét, a manipulált-manipulatív bulvársajtó üzemmenetét, és igen közel érezhetjük magunkhoz azt a kéjes és önreflexív cinizmust is, amely szinte árad felénk a Cabaret sikerét megújrázó John Kander és Fred Ebb, valamint Bob Fosse 1975-ös munkájából. Ennek átérzéséhez persze igazi, jól odatett előadásra van szükség, s hogy ez az előadás most Bozsik Yvette rendezésében és a Centrál Színházban jött létre, az már-már papírformának tekinthető. E színház ugyanis, távol az Operett és a Madách musicaljátszási praxisától, érezhetően ambicionálja a műfaj kényesebbnek és kockázatosabbnak tetsző vonulatát, s ez a törekvés épp a Bozsik által megrendezett Cabaret erős produkciójával vált szembeötlővé.

Habár egyes nézetek szerint a technikai perfekció még a prózai előadásoknak sem válik kimondottan a kárára, az egészen bizonyos, hogy a musicaljátszás egyenesen megköveteli a kivitelezés összecsiszoltságát, az együttes játék pikk-pakk tökéletességét. E tekintetben az előadás legerősebb, sőt kikezdhetetlen pontja a bravúros Bozsik-koreográfia: a sokfelől érkezett színészek és Bozsik régóta meghitt táncosai egyaránt magas színvonalon teljesítik azokat a mozdulatsorokat, amelyek rendszerint a szexuális tematika paródiáját, valamint a műfajra (sőt az előadás-történetre), a közönségre és az egész társadalomra nyelvet öltő gúny regiszterét hozzák elénk, s ez határozottan jól illik a zenei és műfaji sablonokkal pazarul játszó darabhoz. Ennek a gúnynak persze másutt is bőven jut érdemi szerep Khell Zsolt tévédobozos díszletében, méghozzá provokatív módon, de szerencsére nem kizárólag a nézőtér felé mutogatva. A chicagói gyilkos nők és az őket médiacelebekké átvarázsoló sztárügyvéd történetét ugyanis az előadás itt-ott egészen arcba mászó módon önmagára vonatkoztatja: a manipulálás játékába minket is bevonva-beleerőszakolva, a villanyt a nézőtérre gyújtva, s "parasztvakításként" felmutatva a színházi siker megszervezhetőségét. A hatásos, jóllehet kissé ellenszenves játék az alkotókat azért valamelyest jobban megkíméli, mint a saját kijátszásához-megalázásához asszisztáló közönséget, máskülönben a rendezés aligha Kulka János sztárkodásával illusztrálná mindnyájunk (sajtó, bíróság, közönség, társadalom) megvezethetőségét - egy olyan előadásban, ahol Stohl András is szerepel.

Ha a koreográfiát méltattuk, jeleznünk kell azt is, hogy vokális szempontból sérülékenyebbnek bizonyult a Chicago bemutatója. Nem annyira Kulka János (Billy Flynn) indiszponáltsága tűnt problematikusnak, hanem inkább az az erős vélelem, hogy talán még az egészséges torkú Kulka is csupán "színészileg" énekelne ott, ahol az angolszász zenés színpadok sztárjai és egyszerű napszámosai rendre vokális élményt teremtenek. Ugyancsak elmondható az is, hogy az egyébiránt valóban nagyszerű, minden ízében fanyar Schell Judit (Velma Kelly) számára túlságos kihívást jelent az előadást indító sláger, az All that jazz megszólaltatása. Így azután amikor megjelenik a színen a női börtön halálsorát uraló Morton mama szerepében Falusi Mariann, akkor egészen plasztikussá válik, hogy mi is hiányzik a legtöbb énekes színészi produkcióból. Hát az úgynevezett dög hiányzik, amit színművészettel bizony nemigen lehet kipótolni.

Pedig amúgy a színészi játék színvonalára igazán nem lehet panaszunk. A Centrál Színházban a slemil szerepkört kóstolgató Stohl András (Amos Hart) hiánytalan illúziót teremt mint szívszorítóan örök balek, s az angyalszárnyas konferanszié, Schmied Zoltán jelenléte is sokkalta oldottabb és helyénvalóbb a megszokottnál. Az első számú gyilkos asszony, Roxie Hart szerepét az egészen fiatal Mórocz Adriennre osztani a formális logika szerint hiba lenne (elvégre a figura élettapasztalat és csalódások terén legalábbis harmincas), azonban az alakítás ereje cáfolja az akadékoskodó fenntartásokat. Mórocz Roxie-jának morális aggályoktól sosem zavart médiaéhsége, olthatatlan, sőt hisztérikus vágya a celebbé válásra már-már nyomasztóan ismerős lehet a néző számára, még ha nem is látta éppen az új ValóVilág lakójelöltjeinek bemutatkozó videóit.

"A sprőd a menő" - hangzik Velma és a Mama közös rezignált slágerének (Class) egyik panaszsora Baráthy György új magyarításában, amely maga is következetesen a sprőd csúfondárosság stílusregiszterében mozog. Az ár-érték arány ügyes versezetbe csempészése, valamint a faszi-csajszi-baszki szlengvonulat gyakori kijátszása egyként megfért ebben a magyar szövegben, amelynek ugyancsak komoly érdeme volt abban, hogy a közönség önmagához oly közelinek érezhette ezt az energikus és kényelmetlenül szórakoztató előadást.

Centrál Színház, december 29.

Neked ajánljuk