"Egy húr zeng bennük, bár emelkedett hangú, de mindig ugyanaz" - a visszatekintő Verdi jellemezte ily kíméletlenül saját korai operáit, ám az utókor valamelyest megértőbben ítél. A felfedezés iránti vágy, az operabaráti lélekben megbúvó filológusi hajlam és persze a nagyobb alkotói-rendezői mozgástér egyaránt rég elhozta már a "gályarabság éveiben" komponált operák reneszánszát. Az 1845-ös Giovanna d'Arcónak ebből a figyelemből viszonylag kevesebb jutott, minálunk pedig egészen egy 1979-es szegedi bemutatóig egyáltalán nem is játszották a Verdi-operát. Most az Erkel háromnapos Verdi-Schiller-trilógiájának első estéjén került egyszeri alkalommal színre: a Kolozsvári Magyar Opera előadásában, a mindhárom estét levezénylő Selmeczi György karmesteri irányítása alatt.
Ebben az operában minden másképp van: Johanna és a francia király szűziesen ugyan, de azért szerelmes egymásba, Johannát a saját apja adja az angolok kezére, s a lány a máglyahalál helyett egy győztes csatában esik el (mint már Schillernél). Az eredeti problematikát romantikus operaközhelyekkel behelyettesítő mű, amely kétségkívül magán viseli a rutinmunka és a hajszoltság jegyeit, leginkább két vonása miatt érdemes mindmáig a figyelemre: a címszereplő különösen igényes szólama miatt (mely a belcantovirtuóz Erminia Frezzolini hajlékony hangjára íródott), valamint a Verdi-apafigurák itt felbukkanó egyik prototípusa okán. A jelentősen meghúzott és szívszorítóan szegényes (anyagiakban és művészi fantáziában egyaránt szegényes) kiállítású előadásból most inkább csak e második mozzanat, azaz Giacomo nagy utat bejáró alakja vált érzékletessé, hála Balla Sándor jó formát és stílusérzéket tanúsító baritonjának. A rokonszenves Covacinschi Yolanda csupán kisebb részben bírt Verdi egyik első angyalalakjának szólamával, a forte szakaszokban hangja gyakran csak körülvibrálta a kiírt hangokat. Annál lelkiismeretesebben teljesítette viszont a belső hangok (azaz a külső kórus) hallatán Johannára törő epileptikus rohamkezdemények eljátszását, mely megoldás az elmúlt időszakban viharos sebességgel vált a nemzetközi operajátszás sűrűn kijátszott és hamar elunt patentjává. Egy nyerseségében is életerős tenor, a francia király szemrontó jelmezében fellépő Cristian Morosan méltatható még az előadásról szólván, míg a kolozsvári zenekar és a Verdi-karmesterként ezúttal szerény teljesítményt nyújtó Selmeczi produkciója nemigen hagyott tartós szép emlékeket maga után.
Ha máglya nem is, azért tűzriasztás jutott az opera fináléjára: az előadást bő percre félbeszakasztó vijjogás mintha a történet valódi végét sejtette volna, szemben a romantikus történelemhamisítással.
*
Elhangzik-e Daniel Cohn-Bendit neve? Történik-e nyílt színi utalás az Európai Bizottság és az Európai Parlament prominenseire Vidnyánszky Attila új rendezésében? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tolultak az érdeklődés előterébe a Johanna a máglyán bemutatóját megelőző és környező napokban. Nos, essünk hamar túl a nehezén: igen, elhangzik ez a név, és igen, történik utalás, méghozzá gunyoros. A Paul Claudel szövegére komponált Honegger-oratóriumba bizony becsúszott némi aktuálpolitika, s nyilván személyes gusztus és politikai pártállás függvénye, hogy elfogadhatónak ítéljük-e vagy sem, ha az emberek és országok sorsának alakulását ördögi kártyajátékként ábrázoló jelenetben most brüsszeli és strasbourgi politikusok keresztnevei és karikatúrái is szerephez jutnak a színpadon - Bedford hercege vagy Luxemburgi János eredeti, ám ma már csak történészek számára értelmezhető emlegetése mellett. E sorok írója például fintorgott kissé, ám ahogy azon sem csodálkozik, hogy milliók az övétől eltérő politikai nézeteket vallanak, úgy azon sem tud érdemben fennakadni, ha a sokak által oly üdvösnek vélt politizáló színházzal ki-ki másképp és más irányokba kíván üzenni, üzengetni.
Mindennél jóval fontosabbnak tetszett ugyanis, hogy Arthur Honegger 1938-ban ősbemutatott és azóta annyi szépelgést megért oratóriuma most igen erős vizualitású színpadi cselekményként és minőségi zenei-vokális kivitelben valósult meg. Olekszandr Bilozub díszleteinek és jelmezeinek egész nyílt művészettörténeti és ikonográfiai utalásrendszere, Bozsik Yvette koreográfiájának manírok közepette is erős légköre és a színpadon uralkodó valóságos effektusorgia együtt a misztériumjátékok és a Pokol köreinek középkori látomásosságát idézte fel. Mindez sok volt, zsúfolt volt, túlzás volt - s éppen ezáltal vált érzékletessé és jelenvalóvá. Merthogy abban a pillanatban, amint a Johanna a máglyán elhagyja a koncerttermek szenvtelenné uniformizált világát, már a színpadi megvalósítás sem licitálhat a zene alá: miszticizmus, angyali tisztaság és ördögi gonoszság nélkül vajmi nehezen élhet meg ez a történet. Ez most teljes és indokolt harsányságában, a szent történetek szigorúan duális, jó-rossz felosztású világképével, de korántsem minden költőiség nélkül került elénk.
Az emlegetett költőiség első számú letéteményese az útját újra bejáró szent, a címszereplő Tompos Kátya volt: színésznői alaptermészetének kettőssége, megejtő lányossága és makacs ereje itt, mondhatni, külön rásegítés nélkül is hitelessé tette Johanna alakját. Végső, billenékeny egyensúlyozása és a közönség felé fordulása a zenekari árok peremén az agnosztikus néző számára is misztikus élményt körvonalazott. A másik prózai főszereplő, a Szent Domonkosként színre lépő Blaskó Péter ismert hanghordozását hallatva közelebb járt ugyan egy hagyományos oratórium-előadás narrátori szerepéhez, ám e színrevitel olykor még őt is jótékonyan kimozgatta szokott emelkedett modorából. Nagy Mari örök időtlen kisanyai figurája mellett Bodrogi Gyulának és Udvaros Dorottyának jutott még kitüntetett szerep, amelyhez Bodrogi nagystílű cinizmusát, míg Udvaros reflektált csáberejét kamatoztathatta. A zenei-vokális szakasz minőségét elsősorban Strausz Kálmán karmesteri irányításának és a három kórusformából összeálló vegyes és gyermekkarnak köszönhettük. A szólisták közül - már csak jelmeze révén is - a Johanna felett ítélkező disznó megformálója, a tenorját merészen a végsőkig feszítő Kiss B. Atilla emelkedett ki, bár az ellenkező póluson éppily remek teljesítményt nyújtottak az orléans-i szűz belső hangjai, azaz Mária, Margit és Katalin misztikus hármasságának énekesei is.
Erkel Színház, november 29.; Nemzeti Színház, november 30.
