"Írásra legtöbbször a harag vagy valami miatt való elkeseredésem ösztönzött... Fájt nekem az élet." Visszaemlékezéseiben így összegezte írói működésének döntő motivációját Nagy Lajos, s szenvedélyes, igazságkereső indulatából tekintélyes és máig zavarba ejtően kényelmetlen életmű kerekedett ki.
*
Törvénytelen gyermek, fattyú, zabigyerek - születése pillanatától a kirekesztettségnek ezt a bélyegét viselte Nagy Lajos, aki élete első hat évét az Apostag melletti Tabánitelek-pusztán töltötte, s csak ezután ismerte meg cselédként megesett anyját, és költözött vele Budapestre. A szégyen és vele a tartós frusztráció végigkísérte az író teljes életét: sérülékenység és ennek túlkompenzálása, a kívülállás lázító tudata és az ebből fakadó kritikai, sőt forradalmi látásmód magánemberként éppúgy jellemezte Nagy Lajost, mint íróként. "Általában sokszor szégyelltem magam, és irigyeltem a fesztelen embereket" - jellemezte idősen visszatekintve önmagát, ám a külvilág már az iskolák falai között is inkább az erejét, az indulatát (Vad Lajos - hangzott sokáig viselt gúnyneve) és az engesztelhetetlenségét észlelte. "Nagy úr szigorú ember" - állapította meg róla gimnáziumi görögtanára, s ebből a szigorból a majdani író sem engedett.
Az érettségi után, pár hetes bölcsészeti kitérőt követően a jogi egyetemre vezet Nagy útja. A megélhetésért tanít, ügyvédi irodában írnokoskodik, és a soha meg nem szerzett jogi diplománál jobban leköti "az élet külső, tarka képének nézdegélése". Az Andrássy úton kószálva vagy kávéházakban (Japán, Bucsinszky) üldögélve, s korántsem mellékesen hevesen vágyva a szép nők, a testi szerelem után. Az irodalmi ambíció még alig-alig mutatkozik: egy-egy verskezdemény, no meg névtelenül elhelyezett humoros írásocskák a korabeli élclapokban -
honorárium nélkül
A demokratikusabb irányt ígérő, ám alkotmányellenes darabont-kormány hónapjaiban szolgabírói tisztet vállalt, s csak ezután, 1907 végén született meg az első, nyomtatásban is megjelent Nagy-novella: a Két leány, a Népszava irodalmi rovatában. Ebben és az ennek nyomában sorjázó novellákban, ha nem is készen, de fővonalaiban már ott élt Nagy Lajos működésének megannyi jellegzetessége: a fennálló renddel szembeni haragja és gyűlölete, az álszemérem és bárminemű szépítés megvetése, a testi vágyak legitimálása, érzéke a gúny és a szatirikus hang iránt, valamint stílusának transzparens szikársága (amelynek esetenkénti gyengülése utóbb is majd' mindig az érzelgősség és a felhígulás veszélyét idézi föl).
"Nem művészet a társadalom arcába köpködni" - adta vissza Nagy korai emblematikus novelláját (Egy délután a Grün-irodában) a Nyugatot szerkesztő Osvát Ernő, s hozzá hasonlóan sokan és tartósan osztották a nézetet, miszerint a naturalizmus ösvényén haladó író "gyűlöli a polgárságot". Bár sokat publikált a Nyugat hasábjain, és egy időben még főmunkatársként is feltüntették a nevét, azért Nagy kívül állt ezen - és voltaképp minden más - írói csoportosuláson. Egyszemélyes alakulatként működött, s Nagyra, akinek a tízes években hat novelláskötete jelent meg, mindent összevéve jól illett a kibillenthetetlen nyugalmú kritikus, az író által olykor indulatosan támadott Schöpflin Aladár megértő-kíméletlen ítélete: "Az olyan ember, akinek dühig fáj az emberi szenvedés és rútság, nem találhatja meg a helyét semmiféle életformában. Az ilyen ember született eretnek."
Talán ez volt az oka annak is, hogy a kapitalista társadalom minden kis szegletbe és minden emberi viszonylatba beszivárgó álságainak leleplezője 1918-19-ben is inkább csak külső támogatója lehetett a forradalom, majd a Tanácsköztársaság ügyének. Jóllehet Nagy Lajos fennen és hozzá méltán hirdette: "Én vagyok az egyetlen magyar író, akinek egységes, kiépített világszemlélete van, aki kommunista vagyok, akinek világszemlélete izzik minden sorából." A forradalmas társadalomátformáló kísérlet, s még inkább a nyomába lépő fehérterror mindazonáltal komoly hatást gyakorolt Nagy működésére:
megerősítette írói harcosságát
és kapcsolatkeresési törekvéseit. Az előbbinek köszönhető életművének máig legnépszerűbb vonulata, a Képtelen természetrajz sorozata, amely egyszerre gúnyolja ki a bornírt tankönyvi közhelyeket és a közhelyes-előítéletes gondolkozás általános uralmát. Támadásainak a fals, de meggyökeresedett szólásformák éppúgy céltáblát kínáltak, mint az ezek nyomán a napi politikát eluraló torz eszmék. Hasonlóan összetett eljárást alkalmazott Nagy azokban a karcolataiban is, amelyek a húszas-harmincas évek napi sajtóját szemlézték - egy-egy képaláírásból, suta megfogalmazásból olykor a teljes ellenforradalmi rendszer abszurditását kibontva.
A fentebb említett kapcsolatkeresési törekvés, tűnjön ez ma már mégoly kínosnak, az illegális kommunista párt felé vezette Nagy Lajost, s még Lecke című novelláskötete (1930) is a párt támogatásával jelent meg. E kötettel és különösképp a munkás szavalókórusok által kedvvel előadott címadó szöveggel jutott a legközelebb Nagy "a proletár tömegekhez", ám ez mit sem változtat a tényen, hogy e novellák (mint a példázatos Razzia) a mából visszaolvasva is erősnek és vállalhatónak bizonyulnak. Hasonlóan sikerült novellák sorjáznak az egy évvel későbbi kötet lapjain, a címadó "keresztmetszet-novellában" (Bérház) a Nagy írásművészetében oly fontossá váló szimultanista megoldás bravúrjával, vagy épp a Bűn című novella írói sarokállításával: "Bizony, ma már a röpülőgép és a rádió korában a tudatlanság is bűn. A gyávaság meg mindig is az volt."
1932-ben, már az ötven peremén nyeri el első ízben a Baumgarten-díjat, s az átmeneti anyagi biztonság révén Nagy működése új irányt vesz. A tűpontosságú s egyszersmind irodalmi rangú szociográfiák sorában először a Három magyar város látlelet-trilógiája készül el, majd 1934-ben megszületik az Apostagot elrajzoló főmű, a Kiskunhalom. A reményvesztett település egyetlen napjának totalitása válik jelenvalóvá e műben, amelynek vágásos-pásztázó technikája a korabeli filmművészettel éppúgy rokonságot tartott, mint Dos Passos ma már kevésbé vonzó műveivel. Az egyetlen ponton sem szépítő, érzelemmentességében megrendítő erejű és fanyar józanságú alkotásban jutott figyelem minden társadalmi rétegnek, de éppígy az elnyomottak nyelvi kifosztottságának és az érzelmi elsivárosodás folyamatának is.
Hasonló technikával, de több gúnnyal, önszórakoztató élvezettel és még kevesebb együttérzéssel készíti el 1936-ban a pesti polgárság keresztmetszetregényét is. A Budapest nagykávéház egy hónapnyi áttekintést ad a körúti kávéház (modellje a Bucsinszky volt) törzsközönségének sürgéséből, haszonleséséből és oktalan létezéséből. Egyfajta haláltáncregény ez: bőven mért ostoba-fenyegető napilapidézetekkel, kegyetlen és szemérmetlenül anyagias emberi viszonylatokkal és az irodalmi csoportosulások karikatúrarajzával. A regényen végigvonuló lapalapítási láz egy marxista-forradalmi újság (Északi fény) tervével indul, hogy fajmagyar (Kelevéz) és liberális (Panoráma) állomások után végül aljas revolverlapként (Csatorna) váljon valósággá. S a tervezgetések változó összetételű csoportjaiban ott ül a költő Gerlei (a barát, vita- és sakkpartner, József Attila degradált alakmása), forradalmi versének refrénjét dédelgetve: "Uralkodó osztályt fennen fenyegetem, / A csizmámat olykor / Burzsujszemmel kenegetem."
Időközben ugyanis Nagy Lajos valamivel távolabb került a kommunizmus ügyétől, megismerve a Szovjetunió korabeli valóságát. Merthogy 1934-ben az író - Illyés Gyula társaságában - meghívást kapott
a szovjet írókongresszusra,
s benyomásai legalábbis vegyesnek bizonyultak. "Két szélsőség, az elismerés és a tökéletes elutasítás közt úgy lengtem, mint az inga" - fogalmazott Nagy, aki nem átallott hosszabb beszámolót (Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén) közreadni alapvetően kedvezőtlen tapasztalatairól - szemben a nála sokkalta taktikusabb Illyéssel. Nagy ezzel sokakat magára haragított azon az oldalon, amelyhez tartozni vágyott, ám igazságérzete ennek tudatában sem hagyott számára más lehetőséget. Elégedetlenségének és csalódottságának adott hangot akkor is, amikor a harmincas évek derekán így fakadt ki a világesemények láttán: "Hát én már örökre a vesztes partiban ülök?" Részben e csalódása motiválhatta abban is, hogy 1935-ben rövid időre ő is csatlakozott a Zilahy Lajos által szervezett gömbösi Új Szellemi Fronthoz, de öncsalásra való képtelensége innen is hamar kiléptette.
Az erősek magányosságában töltötte a következő éveket, s helyzetét jól jellemzi a tény, hogy 1939-ben három szám erejéig megjelentetett egy folyóiratot, amely ezt a címet viselte: Nagy Lajos különvéleménye. Ír még egy kiábrándító, a falu romlatlanságának mítoszát lerontó szociográfiát (A falu álarca - 1937), feleségével, a veszélyeztetett származású Szegedi Borissal pedig könyvesboltot nyit, hogy fenntarthassa magát és irodalmi kívülállását. A megnehezült helyzet nem kedvez írásművészetének: a Három boltoskisaszszony (1938), az Egy lány a századfordulón (1940) és A fiatalúr megnősül (1941) mesélői irálya - minden társadalomkritikájával együtt - olykor Csathó Kálmán-i szintre száll alá, s ez éppen nem kedvez a komplex figurák regénybeli mozgatásának, ami amúgy sem volt Nagy Lajos erőssége. A felsoroltak közül leginkább talán az Egy lány a századfordulón érdemel külön figyelmet, miután a törvénytelen arisztokrataleány történetének folyóiratközlését leállíttatta a magát találva érző Károlyi grófi család.
Az említett regényeknél sokkal érdekesebb, bár hasonlóan problematikus az a regény, amely 1945-ben, már a világháború után jelent meg, s amely Nagy életének és írói működésének több mozzanatát is játékba hozta. A tanítvány önéletrajzi főeleme Nagy ifjúkori házitanítóskodása az úri Jankovich-Bésán családnál, amellyel újra visszatér egyik fő témájához, a társadalmi különbségek sorsdöntő és egyszersmind jellemtorzító szerepéhez. E regény már megváltozott társadalmi-politikai környezetben került ki a nyomdából, amikor a hatvanas éveiben járó szerző újra kísérletet tett a betagozódásra. Belépett a kommunista pártba, írt a Szabad Népnek, és előállt még egy, a falu átalakulását igenlő szociográfiával, ám ha Nagy neve ott is szerepelt az első Kossuth-díjasok listáján, azért individuális alkata és "pesszimizmusa" hamar távolságot teremtett közte és az új rendszer között. A Magyar Írók Szövetségének I. kongresszusán - mint Tarján Tamás nagyszerű életrajzában olvassuk - már "kispolgári lázongónak" bélyegezték a majd' fél évszázada szocialistaként működő írót, s újabb elszigeteltsége csak az 1953-as enyhüléssel oldódott.
Élete utolsó évtizedében még két jelentős - és egylényegű - mű került ki Nagy írói műhelyéből: önéletrajzának két kötete, A lázadó ember (1949) és a már csak posztumusz kiadott folytatás, A menekülő ember. Az önábrázolás szenvedélyétől átfűtött, mindent kibeszélni vágyó visszatekintések talán Nagy pályafutásán első ízben sikerrel állítanak regényterjedelmű írás középpontjába egy főalakot - az írót magát. Az olykor témák szerint vissza-visszakanyarodó elbeszélésben Nagy Lajos sérült idegrendszeréről, fiatal kora óta súlyos idegbetegségéről is őszinte sorok állnak, bár kortársai sokszor hipochondriának vélték az író panaszait. Még legutolsó rosszullétét is képzeltnek hitte környezete, azonban a valóság ezen a végponton is igazolta Nagy oly sokat emlegetett pesszimizmusát.
