Operett

Vesztett ügy

Gérard Presgurvic: Elfújta a szél

Színház

"Az Elfújta a szél egyszerre lehet színházunk legszélesebb közönségrétegét ismét megmozgató, vonzó előadás, miközben az irodalmárok és zenetudósok is kedvüket lelhetik benne" - szól a sajátságosan felcsigázó szöveg az Operettszínház új bemutatójának műsorlapján, s a kritikus határozottan restelli magát, hogy ellent kell mondania.

Pedig forma szerint valóban minden együtt van: a híres-neves alapanyag, a biztos kezű megzenésítés meg az Operettszínházban elvárt-megszokott mozgalmas és látványos kiállítás. Csakhogy az alapul szolgáló regény-és-film kemény dió, hiszen Scarlett O'Hara története részint hosszú és szerteágazó, részint pedig mélyen problematikus, egyszerre giccses és - bocsánat az avítt szóért! - reakciós. Hogy lehet-e belőle mégis jó musicalt szerkeszteni, az nem megállapítható, minthogy Gérard Presgurvic (a Rómeó és Júlia nyomában) a lehető legszabványosabb öntőformát alkalmazta, amelyből a Háború és béke musicalváltozata éppúgy előállítható lenne, mint Magyar Elek ínyesmester szakácskönyvéé. Zenéjében sincs semmi eredeti, s ami praktikusan tán még nagyobb baj: nincs benne semmi igazán ismerős sem. Rutinmunka az érdektelenségig. Presgurvic musicalje az ősbemutató óta eltelt évtizedben nem is igen indult világhódító útra.

A néző persze megalkuvó (s a kritikus nemkülönben), így hát ettől még teljes sikernek is észlelhetné a sajtóbemutató estéjét, ha nem érzékelne valami nagy-nagy hiányt. Merthogy hiába hoznak lovat és táncoló kéményseprőt a színpadra, és hiába játsszák le kicsiben a gettysburgi csatát, ha hiányoznak a színészi alakítások és hiányoznak a figurák. A rendező Somogyi Szilárdnak nyilvánvalóan komoly energiái fekszenek ebben a produkcióban, elvégre Keróval együtt ő jegyzi a teljes magyar változatot, s nyilván ő gondoskodott arról is, hogy a színpadra időről időre kerüljön egy-egy erőszaktevő északi katona. Ám a szereplőválasztás és a színészvezetés buktatóinak ezúttal kevés juthatott a rendezői figyelemből. A kínosan ragasztott pofaszakállak önmagukban nem kölcsönöznek hitelt az Öreg Dél hős, bár untauglich fiainak, a mégoly autentikus bőrszín sem menti a színpadképtelen szövegartikulációt, s ami a fő: egyetlen durcás arckifejezéssel nem lehet főszerepben kihúzni egy teljes előadást. A csinos Gubik Petra ugyanis ezzel próbálkozik, s csak sejthető, hogy képességeiből többre futná ennél, amennyiben értené, hogy mit miért tesz Scarlett figurája. A lány hosszú távú rajongásának tárgyát, azaz Ashley Wilkes szerepét játszó Karányi Péter is elsősorban a nyílt és ártatlan arckifejezés megőrzésére koncentrál, és ezerarcúnak éppenséggel a Rhett Butlerként következetesen elegáns porondmesternek öltöztetett Szabó P. Szilveszter sem bizonyul. De az ő jelenlétének legalább súlya van: szokott démonkodása, groteszken vágott mozdulatai életre hívnak egy figurát, egy lehetséges Rhett Butlert. Még két hölgy érdemel méltató figyelmet: a tökéletes vokális teljesítményt nyújtó Nádasi Veronika és a kurtizán musicalesen felduzzasztott szerepében a színre élettapasztalatot és fanyarságot behozó Janza Kata.

Bátonyi György kedvvel forgatható díszletein és szép háttérfüggönyein nem múlik a siker, s nem múlik a remek karmesteren, Bolba Tamáson sem. Duda Éva koreográfiája azonban már nehéz helyzetbe hozza a hivatásos nézőt, aki értékeli ugyan az eredeti elemeket (amelyek főleg a férfikar harcias számait töltik meg), de részben erőltetettnek, részben komikusnak találja őket. Aminthogy könnyű komikusnak találni az előadás utolsó harmadának siessünk-siessünk technikáját is, amely jószerint ledarálja a sztori hátralévő részét, hogy még esélye se maradjon valamiféle koherens ábrázolásnak.

Budapesti Operettszínház, december 12.

Figyelmébe ajánljuk