László Ferenc

"Egy magyarral több lett a porondon" - énekli a virtuóz pályafutására visszatekintő középkorú Liszt Ferenc Fekete Gyula bicentenáriumi művében, s az egyszerre büszke, elégületlen és ironikus kitételt akár a "félkomoly opera" ősbemutatójának recenzense is elismételheti. Mert hisz' az okvetlenül üdvözlést és elismerést érdemel, hogy újabb játszható alkotással gazdagodott a magyar operairodalom, míg ellenben a mű és a színrevitel elegyes összhatása némi csalódást éppúgy ébreszthetett a közönségben, mint enyhébb vagy épp erőteljesebb iróniát. Az új opera ugyanis részint szándékoltan, ám részint alighanem akaratlanul olyan, egymással ellentétes benyomásokat keltett, amelyeket nem könnyű egyetlen értelmező/értékelő jelző köré gruppírozni.

Új sorozatunkban a magyar humortörténet régmúltját kutatjuk. Első cikkünk a hajdankori Pest-Buda egyik legnépszerűbb figurájának, a mindenkor rezzenetlen arcú tréfamesternek, Bernát Gáspárnak állít emléket.

Mi tagadás, az élet majdnem olyan igazságtalan, mint egy rossz kritikus. Mással ugyanis aligha magyarázhatnánk a tényt, hogy a William Christie által vezetett régizenés mintaalakulat második MűPa-beli fellépésén a világraszóló zenekar tüneményét jószerint háttérbe szorította a vele Budapestre érkező fiatal angol tenor, Ed Lyon közreműködése.

Okos könyv - ha kétszavas sommáját kellene adnunk, mintegy előzetes gyanánt az alább következő recenzió ítéletének, úgy ekként jellemeznénk a magyar irodalom történetét majd' 1100 oldalon áttekintő kötetet, Gintli Tibor és hat kollégája, az ELTE BTK tudós oktatói közös munkáját. Méghozzá bámulatba ejtően okos könyv, hiszen szerzői egy jószerint megoldhatatlan, sőt a tudományos közmegegyezés szerint éppenséggel lehetetlennek deklarált feladatot teljesítettek: a magyar irodalomtörténet egészét összefüggő narratív szerkezetben ismertető, ám a vizsgálat alá vont témák és a kutatói közelítések változatosságát érzékeltető és érvényesítő összefoglalást bocsátottak a tanuló- és olvasóközönség rendelkezésére. A rokonszenves részeredményeket elősoroló, imponáló félkudarc, A magyar irodalom történetei (2007) három vaskos kötetének nyomában az Akadémiai kézikönyvek sorozatába illeszkedő munkának most alighanem sikerül majd tartósan hasznos segédletté válnia, és úgy lehet, megannyi ponton le- és kiváltania a mára legendássá patinásodott "Spenót" fejezeteit.

Neil Simon, az amerikai vígjátékírás szent örege 1988-ban, két lírai hangvételű, önéletrajzi "nagy dobás" (Broadway Bound, 1986; Lost in Yonkers, 1991) között mintegy lazításképpen írta meg bohózatát a gonoszkodó szóbeszéd és a baráti falazás mélyen emberi jelenségeiről. A darab annak idején szolidan tisztes sikert aratott a Broadway-n, a Rumors azóta is rendre fel-felbukkan az Egyesült Államok közösségi játszóhelyeinek repertoárján, s épp egy kerek esztendővel A 88. utca foglyainak nyomában most a minőségi bulvárt kísértő Centrál Színház is műsorára tűzte a Pletykafészekként magyarított kétfelvonásos bohózatot.

A 2012/13-as évadtól ő tölti majd be a berlini Konzerthaus vezető karmesteri és zeneigazgatói posztját. Az idén hatvanéves művészt új berlini feladatairól, a Budapesti Fesztiválzenekar helyéről és helyzetéről, a megszorítások közepette is megőrzendő rangjáról kérdeztük.

"Itt minden mutatva lesz" - énekli a kuplébeli Stux úr, s úgy lehet, az ifjú venezuelai csodakarmester koncertfelvételei láttán a fővárosi közönség is éppen erre az attrakcióra számított. S csalódásra ekképp nem is volt semmi oka, hiszen Gustavo Dudamel kiváló zenekara élén valóban a dirigensi ábrázolóművészet kivételes tehetségének bizonyult, aki nem csupán a karjával, de a lábaival is erősen megdolgozik a sikerért: a karmesteri dobogón eddig legfeljebb a tenor José Cura meg persze a komikus Danny Kaye táncolt olyan autentikus hévvel, mint az éppen harmincéves és máris világsztár Dudamel.

Ha a nyájas olvasó lineáris rendben haladva tekinti át lapszámunkat, úgy e cikkhez elérkezve már bizonyosan számos új adalékkal gyarapította ismereteit a jelenkori magyar politikai élet alapvonásairól, zavarba ejtő belső logikájáról és korántsem lélekemelő morális dimenzióiról. Ily esetben értelemszerűen a történelmi áthallásokat meg a régmúlt tanulságos példázatait kereshetné a G. Etényi Nóra és Horn Ildikó által szerkesztett tanulmánykötet jelen recenziójában, ám erről a közelítésről még idejekorán lebeszélnénk a kultúrrovat búvárlóit.

Mi tagadás, García Lorca ösztrogéntől tüzelő modern kori klasszikusát a pragmatikus színházigazgatók rendszerint akkor veszik elő, ha a társulatukban nagy számban mutatkoznak hálás szerepre várakozó, helyzetükkel elégedetlen színésznők. A Fesztiválszínházban bemutatott produkció természetesen nem ez az eset, hiszen a dráma 2006-os Off Broadway-musicalváltozatának honosítására alkalmilag összeszövetkező művészek majd' mindahányan más-más teátrumból, különböző színházi formációk felől érkeztek: ki az Operettből, ki meg a Nemzetiből, a Magyar Színházból, az Örkényből, s persze a HOPPart csapatából.

Operát játszani az Operettben, s hozzá mindjárt összepárosítani egymással két jócskán eltérő karakterű egyfelvonásost, Puccinit és Vajda János 1988-as kortárs operáját - merész és tiszteletre méltó vállalkozás. Olyasforma nagyralátó tett, amelyhez mámorító megdicsőülés vagy tragikus bukás illenék. Csakhogy tudjuk, az élet gyönge elbeszélő, s így a múlt heti bemutatót sem írhatjuk le a végletek jelzőivel: elegyes, ingadozó színvonalú, rokonszenvességében is problematikus, ám gyengéivel együtt is sikert arató előadást láthattunk. Tehát zavarba ejtően kétarcú produkcióval szembesülhettünk, ha úgy tetszik, egészen a plakátfotó trükkjének szellemében.

Retró vígjáték zenével - áll a cím alatt a szabatos műfaji meghatározás, és huncut legyen mármost, aki ezek után mást várna a József Attila Színház új produkciójától, mint amit az nyújtani ígér. Olyasforma derűs időutazást tehát, amihez az angyalföldi teátrum egyszerre kínál autentikus tárgyi környezetet, sok évtizedes hagyományt és tőrőlmetszett szocializmus kori játékmodort. "Ez az a ház, ahol semmi se változik / Ez az a ház, ahol áll az idő..." - éneklik felénk a színpadról Koncz Zsuzsa hajdani slágerét, s ha tán e sorokat vonakodnánk is egy az egyben a tisztes játszóhelyre érteni, azért az nyilvánvaló, hogy a József Attila Színház hangulata a távolodó félmúltat idézi. Hogy vajon tudatosan őrzi és ápolja-e ezt az ómódi hangulatot, vagy pusztán nem képes szabadulni tőle, az természetesen vita tárgya lehet, ám az aligha megkérdőjelezhető, hogy az 1962-es mozifilm színpadi változata gond nélkül helyet talál magának, s azután vígan meg is él a színház deszkáin.

És a hajó megy - úgy lehet, a nézőnek önkéntelenül is ez a Fellini-filmcím juthat az eszébe a Centrál Színház Cabaret-előadása láttán. Nem csak és nem is elsősorban azért, mert a Bozsik Yvette által rendezett és koreografált produkció színpadképe részben a hajózási tematikát idézi (egyebek mellett többször is előhozott mentőövvel és a Varázsceruza című rajzfilmsorozat hajótöröttjének felöltöztetett zenekarvezetővel), hiszen a díszlet vasutas előtere meg a mozgásban hozzárendelt zötykölődés érezhetően még hangsúlyosabb hatáselemnek van szánva. Hanem mivel vonat és hajó egyként a biztos pusztulás felé halad, akárcsak Fellininél, és e végzetszerű mozzanat nyomatékosítása korántsem idegen a weimari köztársaság végnapjaiban játszódó musicaltől, s persze az ízlés- és véleményszabadság, a zavarosságában is szabad élet felszámolását kameraként rögzítő Christopher Isherwood alapművétől sem. Nem idegen tehát, ám így, többszörösen kijátszva tán kicsit sok, pláne hogy a díszlet (Khell Zsolt munkája) közepén elhelyezett falióra a sajtóbemutatón mindvégig tizenkettőt, helyesebben a tizenkettedik órát mutatta.